Emberi viselkedést kutató utazásunk egy újabb állomásához érkeztünk. Beszéltünk már a gyermekként élő felnőttekről, vagy akár a sok helyen említett, misztifikált furcsa egyénekről, akik - izgalmas kifejezésekkel élve - lehetnek akár: pszichopaták, szociopaták, nárcisztikusak, egyszerűen veszélyesek, esetleg skizók, vagy ezoterikusabb közegben akár vámpírok, démonok stb. Könnyen lövöldözzük az erős szavakat, jelzőket. Ez nem is baj feltétlenül, amíg közelítőleg lefedi a valós kórképet, és nem célzunk meg vele konkrét személyt. Az emberi tulajdonságokat és a beilleszkedést jó rejtelmes irányból (is) kutatni, és onnan kibogozni, értelmezni a szálakat. A feltárandó 'terület' most is izgalmas, bár az elnevezés most nem modern. Nem olyan 'hátborzongató' és filmszerűen vetített fogalom, mint a többi; pedig nagyon érdekes. Véleményem szerint a 'nagyotmondó', egy népi tapasztalaton alapuló, korrekt, sznobizmussal nem átitatott, legtöbbünk számára egyértelmű kifejezés. És hogy hogyan kapcsolódik a hazudozóhoz? Talán valami olyasmi, csak finomabb? A hazudozó már veszélyesebb, az tény; de még mindig nem misztifikált... pedig lehetne:)
Miről is van szó pontosan? Hogyan ismerhető fel? Ez egy igen profán jelenség. Nem kell megérezni, vagy sokáig tanulmányozni a 'gyanús' személyt. Nem véletlenül épít rá a népi hagyomány is. A jól beilleszkedő, eleinte csillogó, a dolgokat kívülről látó nárcisztikus vagy 'démoni' lényekkel szemben, ő jól és könnyen felismerhető. Mesék és mondák régi kulcsfigurája. Mindenki ismer ilyen embereket. Van - vagy biztosan volt - ilyen kollégánk, családban nagybácsi, régi szomszéd.... bárki lehet. Könnyű ráismerni, hiszen bármilyen történettel hozakodunk is elő, neki lesz egy sokkal jobb. Ő már volt ott, ő már azt látta, sőt... már a következőt is nézte, ismerte, csinálta. A szint lehet ártalmatlan is. Mindenhez egy pici túlzás, ami még jópofa is. Kicsit veszélyesebb mértékben már az emberben felmerül a kérdés, hogy létezhet e egyáltalán a cselekmény, amit említ. Tényleg ott volt? Tényleg ő volt? Erősebb 'túlzási' szinteken, már másokat is meghazudtol a történeteivel. Ilyenkor válik igazán gyanússá. Ilyenkor néznek egymásra a társaságban azok, akik még nem ismerik; és ilyenkor mosolyognak azok, akik már sok ilyet hallottak a kérdéses egyéntől. Kóros esetben már bárkit képes meghazudtolni, és már felületes ismeretség esetén is könnyen átjön a beszélgetőpartnernek, hogy semmi nem úgy történik, ahogyan az előadásban látszik. Gyakran keveredik itt már bele saját történeteibe. Bármilyen reakcióra, újabb csavart fűz a gondolatsorba, minek következtében megcáfolja a kezdő, - saját - eltúlzott, sikerhajhász történetét is. Lebuktatni nem lehet, hiszen nem is úgy éli meg, nem úgy kezeli, mint egy hazugságot. Nem arra törekszik, hogy jól fedje az igazságot, hanem ő maga akar jónak, nagynak, tapasztaltnak, szórakoztatónak, szerethetőnek és elismertnek látszani. Eszköztárában szerepelhet a - rendszerint - nem jelen lévők lehúzása, de nem mindig direkt rosszindulattal vezérelve.
Mi történik? Mi játszódik le az említett emberekben? Hasonlítsuk össze más kórkép típusokkal, hogy jól érzékelhető legyen. A gyermekként élő felnőtt gyermekes és önző ugyan, de ön-azonos. A hisztije, önámítása a gyermeki énjét védi. Bele kap könnyen új dolgokba, de amikor magában elkönyveli a kudarcot, ezt mások előtt is vállalja - amennyiben magának bevallja. - Sőt, nem is foglalkozik igazán azzal, hogy másoknak 'eladja', megmagyarázza a cselekedeteit. Ahogy magában rendezte, jóváírta a kudarcot, sikertelenséget, - rendszerint - lép is tovább. A nárcisztikus ember felnőttként védi a sérülékeny, meggyötört gyermeki lelkét. Megfelelően integrálja magát a közéleti, társalgási szinteken. Sőt, ha az érintett 'lény' kellően kifinomult, akkor csodálatra méltóan képes beilleszteni magát a közösségbe; csupán a személyes, intim szféra árulja el rideg, sérült a mélyebb szinteken felületes vagy akár keserű, elrejtett, disszonáns érzéseit. Ezzel szemben a 'nagyotmondó', pont a beilleszkedési vonalon próbál túl jól megfelelni. Figyelmet kér, elfogadást szeretne, de jobb, elismertebb pozícióból szeretné megélni az éppen aktuális helyzetet. Hogy jön a hazudozás a képbe? - kérdezhetnénk. - Hiszen az ártalmatlan túlzás még nem okoz bajt, a hazudozás viszont a gazemberek kelléktárából való. Még ha hasonló is a két eset, a mérték egy más megítélési szintre emeli a hazugságot. Ezt jogosan feltételezzük, hiszen alapjában, - mások esetében - a hazugságok rendszerint komolyabb célt szolgálnak, vagy elfednek sötét titkokat. A tudatosan hazudók - 'hazugságra kényszerülők' - körében, jól átgondolt szenáriók mentén szokás védelmezni a rejtett igazságot. Talán nem is hozzák elő azt a témát, amit a hazugság hivatott fedezni. (Jó példa lehet erre egy vezető beosztású ember, aki felsőbb utasításra kénytelen hazudni a közelgő leépítésről. Ilyenkor tudatosan cselekszik, és úgy építi fel a kommunikációt, hogy a legkevesebb - kognitív és egyéb lelkiismereti - disszonanciával vészelhesse át a kérdéses időszakot. Megeshet sajnos bárkivel...) A nagyotmondók viszont mindig az aktuális helyzetre építenek. Majd minden esetben saját státuszuk emelése a tét. Azt hinnénk, hogy hazudni rizikós, és csak fontos célok érdekében érdemes - ha érdemes. - Ők nem így gondolják, nem így érzik. Egyszerűen megnövelik a spektrumot, amiből válogathatnak, ha licitálni kell egy beszélgetésben, vagy egy történet elmesélésében. Itt minden a jobb státuszról szól, a megfelelésről. Persze a módszer adott és a hazugság az hazugság. A rendszer, védekezésre is használható (hiszen az is státusz emelés/ megőrzés). Tehát nyílván valódi, gaz hazugságok megalkotására is alkalmas; de rendszerint akkor sem átgondolt, megtervezett. Az ilyen hazugságnak pedig az az alapja, hogy önmagának is hazudik. Aki pedig folyamatosan hazudik önmagának, az nem a valóságban él. A valóságon túli, azt nélkülöző életben viszont bármi elképzelhető. Miért ne férne bele egy légből kapott, jó kis novella? Ha pedig szembesítik a hazugsággal, egy újabb ötletre ugrik át.... vagy akár az igazságra is... és ettől lehet még megtévesztőbb. Neki igazából nem számít. Az őt vizsgáló - nem nagyotmondó - egyének fejében viszont még mindig kavarog a hazugság okainak felderítésébe fektetett kíváncsi energia. Pedig felesleges keresni az okot, meg az algoritmust. Az ilyen hazudozós személy már nem a klasszikus valóságban él. Rendszerint magát már általánosan jobbnak és szebbnek látja. Ez azonban változhat, ha a körülvevő közeg - példának okáért - éppen öniróniával átitatva, viccesen meséli saját szerencsétlen történeteit. Függően a személyiségétől - ilyenkor a beilleszkedési kényszer - őt is eltúlzott öniróniára sarkalja, ha az teremt jobb 'pozíciót'. A valóságtól való elszakadás, az önámítási spirál végén sajnos az elszigetelődés várja a delikvenseket, de egyáltalán nem biztos, hogy eljut odáig. És ennek több oka van.
Az alap, 'túl jól megfelelési' motívumot árnyalhatja sok-sok tényező. Először is, hogy kinek, mikor indul be a nagyzási hullám. Kik között van éppen és milyen tevékenység zajlik körülötte. Egy dolgot érdemes azért tisztán látni. Miközben - egyre inkább - kizárják magukat a 'normális', nem túlzott, 'őszinte' kommunikációból, azért a megfelelés alap motívuma nagyon is megmarad. Figyelik a környezetüket, a környezetükben lévő embereket, azok viselkedést. Nem akarnak gyengék, sikertelennek lenni / tűnni, ezért be kell lőniük a közép szintet, a csoport-státusz középértékét, hogy aztán annál följebb tudjanak pozícionálni. Ezt a 'normális' énképpel rendelkező, magabiztos, nem 'nagyotmondó' emberek is így teszik, de csak akkor - és általában nem tudatosan - ha olyan társas csoportba kerülnek, ahol egyértelműen számít a megítélésük. Ahol a belépő később ronthat/ javíthat a helyzetükön. Baráti/ családi társaságban ilyet egészséges személyiség nem nagyon tesz. Példa lehet erre a speciális esetre, egy új munkahelyen az első nap, gyerkőcök egy új iskolában, de akár egy új társas cella az elítéltek számára. Innen már könnyű kitalálni, hogy a nagyotmondó folyamatosan önigazol, megfeleltet, megfelelteti magát. Az ilyen embernek (kóros esetben) nincs igazi barátja, vagy ha van, az nem ismeri őt (és akkor nem is igazi barát:)). A szinteket tekintve viszont nagy eltérések lehetnek. Van, aki igazán sikeres ember és csak maximalizálni akarja a az elismertségét olyan területeken és közegekben is, ahol ezt egyébként nem teszik, vagy amiben éppen nem sikeres. Ilyenkor vagy áthelyezi a fókuszt az általa preferált témákra, - majd megfürdik a sikereiben - vagy az aktuális, általa nem kedvelt topikban jön elő túlzott, őt élétető történetekkel (mint pl. egy elképzelt fizika professzor a menő szörfösök között, ha ott is elismertséget próbál kivívni). Ezen a szinten még léteznek barátok is, de mivel a nagyotmondók ritkán ismerik el a vetélytársakat, Inkább a nem releváns közegből, szakmákból érkeznek a baráti kör tagjai. Nagy szükség van az elismerésre. A 'veszélyesebb' vizekre, elszigeteltebb világba tévedők élete már nem ilyen kellemes. Nem is lehet, hiszen nincsenek igazán barátai, vagy csak ideiglenesen kerülnek elő 'utazók' az életében. Azért is rossz és káros ez az állomás, mert az integrációt nagymértékben meghatározza a baráti kör.
Hogyan reagál minderre a környezet? Azon emberek, akik érintkeznek a 'nagyotmondóval', eleinte - mérsékelten kóros esetben persze, de - sokaknak szimpatikus. Mindenre tud valamit mondani, mindenre reagál. Tovább viszi a fonalat, van róla véleménye, - és főként - van benne tapasztalata. Kompetensnek tűnik. A túlzások is jót tesznek, jól jöhetnek ki egy kötetlen baráti találkozón. Az ilyet szeretjük, keressük. Kell a megerősítés mindenkinek, de legfőképpen a társalgás / társaság dinamikájának. Ha éppen szakítottunk, akkor ő is (vagy neki is kéne már), ha utáljuk a politikát, akkor ő is... stb. Barátkozik, bekapcsolódik, hozzá szól... Valójában fel is méri így az embereket, de az tény, hogy nem közönyös. A közönyös ember pedig valóban csak enyhe reakciókat közöl, csak helyesel vagy elutasít, de nem véleményez, és főként nem erősíti meg mások véleményét. Ezért lehet kellemes az érdeklődő 'nagyotmondó', hiszen az ilyen embereket (ezen a szinten még) a társaság befogadja, megkedveli. Kettesben, szűk közegben már furcsa a sok kérdés, és furcsa a sok vélemény, amik alapvetően mind a mi cselekedeteinkre, véleményeinkre reagálnak. Persze még mindig szimpatikus lehet, főleg olyanoknak, akik - talán élethelyzetükből kifolyólag - pont keresik a megerősítéseket és az elfogadást. Aki teljesen stabilan és elégedetten megy bele egy ilyen kommunikációs helyzetbe, annak már erős és 'troll-kodó' lehet a nagyotmondó. - Ki ez az ember és mit akar? - merül fel a nyugodt, éppen nem kommunikatív egyénben. És mindez hatványozottan jön elő, mikor már erősnek, elfogadottnak érzi magát a nagyotmondónk a kérdéses társaságban. Tekintettel arra, hogy nem igazán tud barátkozni, a baráttá válás folyamatát - csúnyán szólva - 'szét-trollkodja', szétszedi, széttöri. Túlmenedzseli magát nem menedzselhető szituációkban. Ilyekor elfordulnak tőle, amit ő gyakran csalódásként él meg. "Na tessék, ők sem barátok!", "Nem is foglakoznak velem, pedig én...". Ilyen esetben főhősünk elfordulhat a 'barátoktól', vagy csalódottan vissza vesz. Elveszítette a megbecsülést és az elismertséget, de legalább - később még - csatlakozhat ismét a csapathoz. Akik jól ismerik (kollégák, rokonok stb), azok egyik reakción se csodálkoznak, hiszen ismerik a forgatókönyvet. Amikor megbecsülést kap és érdeklődést, nem egyszerűen örül a 'pozíciónak', hanem feljogosítva érzi magát, hogy tovább, feljebb lépjen. Holott baráti (barátságon is alapuló) társaságokban ennek nincs helye és értelme. Éppen ezért a 'főhős', az őt jól ismerő emberektől rendszerint se elismerést nem kap, mikor pörög, és előadja a vélt élményeit; de nem is fordulnak el tőle, mikor csalódott és hitelt vesztett; csupán a megfelelő távolságot tartják, és elfogadják olyannak, amilyen.
Ez az ártalmatlan kis beilleszkedési, megfelelési probléma súlyosabb esetben együtt járhat személyiségzavarokkal, mentális betegségekkel is. Hivatalosan nehezen megfogható, nem tekinthető veszélyes személynek az illető, de egyértelműen csorbítja a baráti és jó ismeretségi kör kialakulásának esélyeit. Hol 'megy el' a szocializáció ebbe a fals irányba? Miért kell ennyire megfelelni? Úgy gondolom, gyermekkorban nyúl az egyén könnyen az elképzelt elemek tárházába, ami aztán beillesztődik a valós élet történeteibe is. Ez talán minden gyermekkel előfordul, és a gyermeki lét messze nyúló világában ez nem is baj. Viszont a 'mindig jobban megfelelés', vagy a 'soha nem szabad lemaradni' - című - 'félelmek' együttese feloldozást nyújt a beilleszkedés kényelmetlen következményivel szembe. Sok esetben a túlzott szülői elvárások is erősíthetik pont a gyengébb, kényelmesebb megfelelési metódusnak a használatát, alkalmazását. Talán gyengébb emberekben eleve könnyebben aktiválódik ez a - kezdetben kudarc elkerülési - stratégia. A közösség nagyon fontos a fiatalok számára, a megfeleléssel együtt, és rendszerint ezt jól is kezelik; ha vannak igaz barátaik, akkor a kudarcokat jól dolgozzák fel. Mégis, van akinek eleve fontosabb a jó pozíció, a nem lemaradás már a kezdeteknél, és így nem is alakul ki az az igaz barátság által nyújtott bajtársi kötelék, amit később keresne más csoportokban, közegekben. Talán csak később realizálja, hogy hiába próbálkozik, mégsem éri el a megfelelő, nagyon igényelt elismerési szintet.
-CsehyDénes-
foto forrás: https://sociopathworld.files.wordpress.com/