Állandó, csontig rágott kérdéskör. Filmek, könyvek, blogok:-), különböző előadások, magán beszélgetések témája a szingliség, a szinglik és nem szinglik közötti különbség keresése, és - természetesen - a megoldásképletek a szingli jelenség megszüntetésére.
Történelmi távlatokból nézve mindig is voltak egyedülállók, gyermektelenek. Arányát tekintve legalább annyian mint ma, de - talán - hivatalos formába öntve. Papok, katonák, nővérek, művészek menedéke volt ez a létforma, ami akkor egyáltalán nem volt természetellenes. Nem tudom alátámasztani kutatásokkal, de elképzelésem szerint a férfiak lehettek többségben. Hogy miért? Egy nőnek nem mindig lehetett biztonságos az önálló létezés. Sok kultúrában máig nem az. Innen szemlélve a szingliség egészen elfogadott lehetett. Lehetne ma is? Persze. Valamiért még sincs rá kategóriánk, nem tudjuk - és nem akarjuk - őket kezelni; de ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy jóval szerteágazóbb a megfejtés.
Úgy gondolom, a társadalom, az emberek egy bizonyos hányada, nem képes, nem akar együtt élni senkivel tartósan. Talán genetikailag is kódolt magányosságról van szó, ami lehetővé teszi a szakmára, 'nemes' célra irányuló koncentrációt. Ez a réteg ma is létezik, bár a 'nemes' cél megtalálásában nem vagyok minden esetben biztos. Eleve jó kérdés, hogy a régen 'magányosnak' szánt emberek közül mennyi volt valójában az. Hány pap és apáca volt valójában szűz élete végéig, illetve - ami még fontosabb, hogy - ki mennyire tudta magát függetleníteni érzelmileg. Leszámítva a 'született' szingliket, - ha léteznek - marad egy jó nagy csoport, minek tagjai csak nem akarják igazán, vagy nem tudják megtalálni a megfelelő partnert, partnereket. Ők a 'mesebeli', klasszikus szinglik. Róluk szólnak a filmek, könyvek, beszélgetések... a 'célcsoport'. A beszélgetések és a reklámok célcsoportja. A 'jó hogy egyedül vagy, neked van igazad' és a 'segítünk neked, mert egyedül vagy, és ez így nem jó' csoport, mely ugyan azon emberek halmaza, csak kétféle marketing stratégia csapdájában vergődnek. Hasonlóan a fogyasztói társadalom jó fogyasztóihoz. Aki változni akar, az megcélozható, az nyitott, befolyásolható; de ugyanakkor csak magára költ, csak magával foglalkozik. Nem kell hogy megfontolt és messze menőkig konzekvens legyen. Kitűnő, több oldalról célba vehető személy.
Mitől marad szingli a változni akaró szingli? Mit tud vagy mit nem tud? Sok különböző válfaj létezhet, mégis az eredők gyakran mutatnak egy irányba. Van, kinek soha nem volt igazán, van akinek szinte mindig is volt, csak most nincs tartós párkapcsolata. Talán kell is szingli létforma az embernek egy időszakban, hogy megélje a magányt, a döntéskényszer és sérülékenység fájdalmát és előnyét. Hosszabb távon viszont a kapcsolatteremtés képessége sérülhet. És min alapul ez a képesség? Hogy tudjuk, érezzük kik vagyunk mi. Ez lehet az egyik első pont. A szingli emberek jó része nem tudja pontosan hogy ő maga kicsoda, hol a helye, kinek tetszik és mi a pontos státusza. Sokan azt az embert látják magukban, akinek utoljára volt valakije. Hogy azóta 2-5-10 év eltelt, és megváltozott, türelmetlenebb lett - esetleg jó irányba változott - az nehezen realizálódik. A külső változásokról nem is beszélve. Tehát van egy önkép ami nem stimmel, és van hozzá egy magabiztosság ami nem a kapcsolatteremtés képességére, rutinjára alapoz, - ha létezik még egyáltalán az a magabiztosság - hanem a többi eredményre, előnyre. A munkahely, sport és hobbi sikerek sokat adhatnak, de nem válthatók be egy az egyben ilyen téren. Állandó emlegetésük pedig unalmas, nem kifinomult, felesleges érzetet kelt. - "Kit érdekel? miért beszél mindig erről?" - Valamint, pont a túlkompenzálás miatt felmerül a másik félben az ellenkezője, hogy - "akkor miért nincs valakije, ha mindenben ilyen jó?" - Nem szeretjük az olyan profikat, akik nem mindenben profik és megfoghatók. A helyes önkép hiánya gyakran találkozik az önzéssel és a kapcsolódó bátorság hiánnyal. Sokszor megtépázódnak a szingli lelkek. Nem mernek már kezdeményezni, viszont önálló, önző életet építenek ki maguknak a túlélés kedvéért. Nem szívesen adják fel azt ami van, azért ami nincs. Méregetik a lehetséges partnerüket, nehogy sérüljenek. Ezzel állandó kényszer alatt tartva a másikat, hogy jelét se adhatja hibának, hiszen akkor kiderül hogy nem ő az 'igazi'. Maguknak - önzésük következtében - viszont megengedik a következetlenség és gyanakvás hatására keletkező kapcsolatromboló viselkedést. Magunkat elfogadjuk, a másikat megváltoztatjuk. - szólhatna sokak mottójaként - Pedig - ha az énképünk helyes - nem félünk a változástól, és pont mást próbálunk meg elfogadni. Az ebből történő kimozdulást segítheti a szerelem. Az a szerelem, aminek kötelékét el lehet kerülni, ha az ember kellően távol tartja magát az impulzusoktól. Ami tovább mélyíti a szakadékot, és kényelmesebbé teszi a kuckós kis saját világot. A bátorság pedig sok esetben vissza törpül a 14 évesek bátortalan szintjére. Akiknél ez részben természetes, hiszen zárkózott, gyermeteg, sérülékeny világuk alapvetően kíváncsi - ha nem is mindig nyitott. - A 40 körüli szinglik körbefalazott lelke viszont nem az. El van mélyen ásva az a hiány, az a kíváncsiság, ami bele visz az ismeretlenbe; az ismeretlenből pedig olyan helyzetekbe, amik képlékeny szituációk felé nyitnak nem garantált ajtókat. Az ilyen ajtók pedig kapcsolatokhoz és csalódásokhoz egyaránt vezethetnek. Tovább mélyítheti az árkot a szexuális kapcsolatok hiánya. Önmagában felvállal egyfajta sérülékenységet aki más ágyában keres élvezeteket. - Bár sokan kezelik jól ezt a 'megfoghatóságot' - És esélyt ad magának tartós kapcsolatra is, hiszen a komoly viszonyok nem biztosan fekete-fehér üzenetekből keletkeznek. Sok kompromisszum vezet hozzájuk. A kompromisszumkészség hiánya szintén védőbástya lehet egy szingli embernek. "Nem olyan szép, nem úgy néz, nem úgy ír, nem úgy.. Nem az igazi" A partner megkérdőjelezhetősége alapvető önvédelmi eszköz egy 'igazi szinglinek'. A bátorság és nyitottság hiányát hivatott ellensúlyozni. És miközben úgy gondolják, hogy ők nem kötnek kompromisszumot, - szemben a kapcsolatban élőkkel - ők kötik meg a legtöbb kompromisszumot önmagukkal, az ego-val, az igényekkel, a hiányokkal.
Másik megközelítésben a szingliség nem csak a gyengeség, hanem a túlzott erő oldaláról is megfogható, kimutatható. Itt pont az elismert, sikeres emberekre, művészekre gondolok. Meggyőződésem, hogy egy nagyon fejlett, autonóm, ember - bár könnyen teremthet kapcsolatot - borzasztó nehezen talál olyan embert aki elviseli az önzését, és azt a hiányt, amit nem a párkapcsolatban elégít ki, hanem máshogy forgat vissza önmagába. Ilyen erő az alkotás ereje, vagy a csillogás energiája. A szingli ember lelke talán mindkét oldalról táplálkozik, néha egyensúlyban, néha disszonanciában tartva önmagát