Online kommunikáció II. -  kapcsolódások

Online kommunikáció II. - kapcsolódások

Online kommunikáció II. - kapcsolódások

A Facebook korszak...

 fb2_1.jpg

 A Facebook, Twitter, Insta stb. együttes hatása jól ismert. Gyakran csak részlegesen megfogalmazott ugyan, de egyértelműen mai, (poszt)modern, kortárs és persze negatív. A működését már részleteztük egy korábbi cikkünkben. Valami más, valami új... máshogy motorizált. Mindenki egy időben, egy térben van jelen (lehet jelen). Nem köthetjük ismerőseinket, barátainkat, 'őket' a helyhez, a tevékenységhez. Nincs már 'srác az edzésről', 'manus a suliból', 'csajszi a környékről'... vagyis van, de nem feltétlenül az 'elsődleges helye a találkozásnak' válik azzá a címkévé amit visel. És nem 'ő' az egyetlen, akinél a címke elcsúszott. A legtöbben a megismerés közege után becsúsznak a feketelyuk  'esemény horizont' szegmensébe, ahol aztán - ahogyan említettük - a tér és idő merőleges vonalai elkezdenek közelíteni egymáshoz. Egyik se számít, egyik se különít el úgy, mint más kommunikációban. Talán pont ettől annyira új és 'más'. Ennek káros hatásairól sokat olvashatunk. Az addiktív jellege következtében egy érzékeny és kellően lusta fiatal (vagy bárki) - súlyosabb stádiumban  - minden élményét áthelyezheti a virtuális környezetbe. Ezzel elveszítve a barátait, kapcsolatait... és a pillanat élményét. Ebből a helyzetből gyakorlatilag lehetetlen kimozdítani, ha már minden visszaigazolást és 'érzést', élményt az online felületen keres. Az egymás mellett ülő, de telefont babráló ’baráti’ társaságokról pedig már nem is beszélve.

Ami számomra kérdés, hogy mindezen változások együttese - melyek felforgatták (felforgatták?) a kommunikációt - milyen szintjeit és hogyan változtatták meg az egyén személyes - és személytelen -  kapcsolatainak.

Több vágy is hajtja észrevétlenül és párhuzamosan az online felületek gyakori látogatásának igényét. Az ember alapvetően szeret megismerni másokat. Szeret ismeretségbe kerülni, jóban lenni érdekes (érdekesnek tűnő) emberekkel. Másrészről az állandó impulzus szintén igény, a fontosság - vagy éppen csak láthatóság - megélése. Mindkettő megjelenik együtt is, és akár a kommunikáció, akár az ''online metakommunikáció'' estében is, ahol csak tetszést... figyelmet nyilvánítunk, nyilvánítanak mások nekünk. Mindezen jelenségeket, eseményeket szívesen vesszük a való világban is, csak ott hamarabb találkozunk a negatív kísérő mozdulatokkal is. Ettől is vagyunk zárkózottabbak, nehézkesebbek személyközi ismerkedésben.

A valóságos kapcsolatok oldaláról pedig el vagyunk látva a megfelelő számú ismerőssel. Munkahely, hobbi, sport, család és barátok.... na és persze a szórakozás. Több elem is tartogat közülük lehetőséget új 'tagok' megismerésére. Elvoltunk úgy is..... miért kell mégis ez az új, ami nem is olyan jó és műanyag? Azért, mert ez instant, helyváltoztatás nélkül működik, és azon a felületen létezik, amin dolgozunk a legtöbben (vagy mindig elérhető helyen van). Nem igényel külön erőforrást (ahogyan nem is ad). Sokat, - de legalábbis -  többet írunk, mint sok évvel ezelőtt. Van, akit írás révén ismerünk jobban, úgy kommunikálunk vele könnyebben. Régen is kommunikálhattunk írásban, a levelezés létezett, működött, csak nem olyan könnyen.  Adott most a felület, adott az igény, a vágy, a lehetőség. Mindent átvesz az új világ, az új módszer? Véleményem szerint nem. Ugyanis - a tézisem alapján- nincs szükségünk több ismerősre, csak a lehetőségek egyik válfaja nyert hatalmas teret az életünkben. Az 'ismerős' szó önmagában az alap kategóriáknak, halmazoknak - mint családtag, rokon, jó barát, kolléga, sporttárs stb. - csak az 'ismerős' (nem mélyen csatlakozó) halmazba eső elemeit fedi le. Ez rugalmasan tágítható, mélyíthető, lazítható, de soha nem pótolja a való világ érzelmi rendszerének olyan alappilléreit, mint a családtag és a barát. Viszont enyhíti az impulzus hiányát részlegesen, de állandóan. Nem ad több 'valós' ismerőst, nem leszünk képesek több személyt kezelni, mint amennyit azelőtt. Nem is lesz több igényünk, ha a maximális baráti és egyéb aktív kapcsolati számot közelítőleg elértük a való világban. Az időt rabolja el tőlünk sajnos, miközben azt az impulzust, 'odafigyelést' pótolja; azt a hiányt, amit esetenként nem kapunk meg a valóságban.  

Az idő oldalán vesz el tőlünk, - és ezáltal a lehetőségek talaján -  ha a kapcsolataink egyébként teljesek és rendezettek; de támogathatja is a baráti szálak fenntartását, ha jól kezeljük. 

 

 -CsehyDenes-

 

 

 

 

  foto forrás: https://twitter.com/storyinpicture/status/681270012682711040

 

 

 

 

2017/8/14 : dnes komment
Online kommunikáció és az új világ -  a társadalom digitalizálódása

Online kommunikáció és az új világ - a társadalom digitalizálódása

Online kommunikáció és az új világ - a társadalom digitalizálódása

A Facebook korszak...

 facebook001.jpg

A Facebook-ról rengeteget lehet hallani, olvasni. Szinte közhely önmagában az említése is. Rendszerint a Facebook-on (FB-ként említve innentől) osztják meg az emberek azt a bejegyzést, -  cikket is - ami a FB veszélyességére hívja fel a figyelmet. Ez persze teljesen normális, hiszen a FB-on lehet a legtöbb FB-ozót elérni. Társadalmi megítélése igen rossz. Károsnak - de legalábbis - feleslegesnek; talán jópofának, de messze nem hasznosnak bélyegzik. Valóban így van?  

És mit is nyújt nekünk ez a korszakalkotó 'fertő felhő'? Vagy inkább egy hatalmas, innovatív kommunikációs szintér? 

 Érdemes megvizsgálni, hogy hogyan jöhetett létre a 'környezet', és persze - párhuzamban - a társadalom kellő nyitottsága, befogadási hajlandósága.

 Hogy az internetes korszak más, mint a nem internetes világ az mindenki számára egyértelmű.  Elcsépelt téma, mint szinte már minden, ami az ebből kinőtt problémákra felszínesen utal. Azt azonban kevesen tudnák meghatározni, hogy milyen mérföldkövek érintésével jutottunk el idáig. Milyen technikai vívmányok és hogyan befolyásolták az átalakulást? Erre részben azért nehéz választ adni, mert mindenki máshogy élte meg. Máskor jutott el hozzá a technikai eszköz, vagy máshogy realizálódott a jelenléte. Eleinte minden csoda csak egy új 'dolog'. A '60-as években úgy gondoltuk, hogy a számítógép, mint  - klasszikus - robot, helyettünk cselekvő, - talán emberszerű - gondolkodó 'lény' fog manifesztálódni (hiszen a hatalmas, egész termet betöltő szekrény számítógép - a kutatóintézetben -  nem kúszott be a polgári lakosság érdeklődésébe). A későbbi értelemben vett (asztali) számítógép, - ami a  '80-as évek ikonikus alakja - inkább mint számolási, számítási segítség és adattároló eszköz - esetleg 'játszótérként' tűnt fel (még nem volt része a napi rutinnak, de már ismertük, és megihlette a Sci-Fi írókat is). Mindkettőt a program, software teszi működővé, gondolkodóvá. Azonban ez a kódolt utasításkészlet - mint nagy jelentőségű alap egység - még nem épült be a gondolatrendszerünkbe akkoriban. Nem úgy, mint jelen korunkban. Ha manapság valakinek például az 'intelligens házról' beszélünk, akkor a kifejezés pontos ismeretének hiányában se fog iskolába járó kastélyokra gondolni; hanem összehangolt, központi vezérlésű, szabályozható háztartási elemek és rendszerek intelligens programmal történő működtetésére. Talán rögvest azt kérdezné az illető, - hogy ugyan nem ismeri pontosan a terméket -  de mégis melyik mobil operációs rendszerrel vezérelhető a központi elem? A software, - főként mint -  az operációs rendszer -  már rég legyőzte a 'szerencsés' féltekén élő emberiséget. Azzal dolgozunk, azzal ismerkedünk, szórakozunk, és még sportoláshoz is visszük magunkkal. Többet szidjuk, mint az aktuális partnerünket, de több időt is töltünk vele. Nem a két lábon járó, 3 méter magas, infravörös szemű gép rohanta le a Földet, hanem a megfoghatatlan, 'puha' program, aminek 'hordozó' kell, hogy tevékenykedjen.

 Mindeközben a társadalom pedig készült a 'jövőre', az átalakulásra. A Mami Hotel taglalásánál már megjegyeztem, hogy a jelenség készülődött, érlelődött, csak még nem volt ilyen nagy számban elterjedt és nem volt meg hozzá minden össztársadalmi feltétel. Volt már szélessávú internet, és ’réges-rég’ email-oztunk. A képeket saját kis oldalakra tettük fel. A kirakat funkció még nem volt fontos, de a jó barátokat már online is nyúztuk. Megnyitottuk a 'virtuális kocsmákat', de még nem vágytunk rá, hogy üvegfal nézzen a kocsmaajtó mellett a főtér felé. Nem akartuk magunkat feltétlen reprezentálni, csak felgyorsítani a kommunikációt azokkal, akikkel nem találkozunk.. vagy nem eleget. Úgy gondolom, ezen a szinten még mint egy plusz, mint egy új és érdekes lehetőség szerepében tetszelgett  az 'internet' és az online kommunikáció. Minden felgyorsult, miközben a régi kapcsolatháló is megmaradt. Felhívtuk egymást, hogy elkérjük az email címet és az ICQ, MSN stb. azonosítókat (ma pont fordítva). A nem szigorúan szakmai híreket, pedig TV-s és írott médiumokból egyaránt felszívhattuk. Annak örültünk, hogy az életünk felgyorsul.

 És fel is gyorsult. nagyon.. Sikerült a kapcsolattartás, -  a kapcsolat elérés -  sebességét növelnünk, idejét redukálnunk, ez tény. Persze ára van ennek is, mint mindennek. Felgyorsult, de cserébe - paradox módon - több időt követel magának. És mitől veszi el az időt? Főként a személyes találkozástól, személyes kapcsolattól. Ez valahol szomorú, miközben elkerülhetetlen. A klasszikus metakommunikáció elmarad, de sok info átjön, - méghozzá - Instant módon, valós időben. Viszont így sok időt kell töltenünk a felületen, ahol az információt megszerezzük. Megéri?

 A válasz egyszerű: Attól függ:) A mértéktől, a bevonódottságtól és a rá szánt időtől. A jelenség, és az összehangolt felületek együttes szerepét azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mások képeiből, élményeiből, kedvenc zenéiből igenis merítünk. Már nehéz más médiumot bekötni a rendszerbe, egyszerűbb instant módon beszippantani az online felületek ajánlásait. Kicsit olyan, mint ha régen, munka közben több TV csatornát is bekapcsoltunk volna. Néha a hírekre, néha a zenékre sandítva elkapnánk izgalmas információ darabkákat egy tudományos filmből is, amit hangosabbra tennénk az igazán izgalmas pillanatokban (de be is fagyaszthatjuk az érdekes csatornákat, ha több fontos inger egyszerre érkezik). Pont ez a lényege az online tereknek. A legtöbb forrás párhuzamban kezelhető, váltogatható. Nem maradunk le semmiről. Ez egy erős félelem volt annak idején, ami életre hívta - például - a videomagnót is. Sőt, a könyvek online olvasásával, még a 'megszerzés' problémáját is legyőztük. Ismerőseink vágyait, gondolatait, élményeit megismerhetjük... vagy elzárkózhatunk tőle, ítélkezhetünk. Ezt a 'szabadságot' régen is szerettük, ma is keressük. Nem szégyen.. valahol.. ez a társadalmi létezés. 'Követhetünk' blogokat, zenéket, előadókat.. mindent. A stílust és a kultúrát itt is (főleg itt) reprezentáljuk manapság. Inkább az a lényeg, - és fontos -  hogy mindezt mennyire tesszük tudatosan 'kulturáltan'; és mennyire realizálódik bennünk, hogy miközben mi is ítélkezünk, mások is így tesznek velünk kapcsolatban (természetesen az 'ítélklezés', 'ítélet' pozitív és negatív egyaránt lehet). Kicsit olyan, mint az 'urak' elmúlt korában, mikor a nagyszerűség és nemes eszme, vagy a gyarlóság és kegyetlenség hatalommal párosulhatott. Mindkettőnek lehetőséget ad, csak ez egyiknek senki nem örül, a másik meg hozzá tehet a világhoz valami hasznosat. Ma a szintér - bizonyos kapcsolati korlátok között - mindenkinek adott, csak az egyéntől függ, hogy egy 'troll', vagy egy másoknak sokat adó online 'mester' válik belőle

 Nem kérdéses ma már, hogy ez egy új kapcsolati szint, egy kapcsolatrendszer-elméleti-sík. Ha minden körből (munka, hobbi, sport, család) beválogatunk egyéneket, és egy komplex ismeretségi hálót építünk, akkor igen jól, egy felületen vezérelhetjük a személyes kommunikációhoz köthető dolgainknak egy részét. Máshogy nézve pedig egy felületen támadhat be mindenki. A feljebb említett mérték, balansz egyre fontosabb. Ha egy letűnt világ embere hozzá jutna egy ilyen online típusú, komplex kommunikációs hálózati felülethez, valószínű úgy érezné, hogy az 'ismerősei' elsötétített üvegfal mögé vannak zárva. Csak a beszélő résen keresztül érhetők el, viszont onnan bekiabálhatnak, akár a népgyűlés vagy fórum témáihoz is. A fal sötétítésének mértéke változtatható. Lehet olyan üveg, ami állandóan átlátszó; mások időszakosan nyitogatják, kifestik, savmart felülettel kezelik, vagy soha nem is teszik átlátszóvá. És ami a legfurcsább, hogy a rabszolga és a főkonzul is azonos üvegfal mögött ül. És ez így van! Miközben az eljárás némileg személytelen, mégis mindenkinek tálcán kínálkozik a személyes-virtuális tere, profilja. Ez az ismerősök összetételnek kulturális szerkezetétől, számától;  - és a személy közszereplő mivoltának mértéktől - függően változhat, de alapvetően nagyon veszélyes 'biztonsági' rés. Jól kell kezelni, és védeni.

 Tehát van egy olyan felületünk, ahol egyben kezelhetjük a különböző térhez és tevékenyéghez köthető ismerőseinket. Ezt eddig nem tehettük meg, - valós időben semmiképpen sem. - Rengeteg hatás ér minket, rengeteg információ, ami bombáz, támad, de közben sugall, ötleteket ad és segíthet is. A szűrés a mi dolgunk. El kell döntenünk kitől mit fogadunk el. Azonban érdemes nyitott szemmel 'nézelődni', hiszen az ismerőseink rengeteg értéket is közvetíthetnek felénk. A személyes kommunikáció háttérbe szorul, de akivel eleve van egy fejlett kapcsolatunk, - azzal egy részét bevonhatjuk - bizonyos közös élményekre célozva életszerűvé tehetjük a beszélgetést. Soha nem lesz olyan minőségű és nem pótolja a személyes kapcsolatokat. - Erre figyelni kell! - Viszont jóval több, mint a semmi. A veszélyességi faktor egyértelműen magas és több szintű. A személyes virtuális tér biztonságán túl a szabadidőt is képes 'elvenni'; és pont a kommunikációval öli meg az érdeklődést -  a jóval több élményt nyújtó -  való világból érkező ingerek és interakciók tekintetében.

Vajon mi lesz a jövő? Visszalépünk a múltba, vagy haladunk ezen a kapcsolati szinten tovább? Esetleg valamilyen hibrid világ?   

 -CsehyDénes-

 facebook002.jpg

 

 

2017/2/13 : dnes komment
Ha létezne időutazás....

Ha létezne időutazás....

Ha létezne időutazás....

Gondolat ébresztő gondolatok

timetraveller.jpg

 

Mi történne, ha utazhatnánk az időben..?

  ...Ez a poszt egy kicsit rendhagyó, és gondolatiságában nem köthető szorosan a kortárs társadalmi problémákhoz,... mégis elgondolkodtató lehet....

 Időutazás bizonyos értelemben mindig is létezik, létezett. A földrajzi és kulturális különbségek együttesen félelmetes életmódbeli szakadékokat képesek generálni egyazon idősíkon belül. Példának okáért egy svéd kisváros lakosainak életmódja összehasonlítva egy afganisztáni faluval komoly, - évezredek alatt sem áthidalható - eltéréseket mutathat. A technológia eszközök inkább csak külsőségekben, viszont a feudális és a posztmodern társadalom különbségei, és a kapcsolódó attitűdök, normák rendszere alapvetően változtatja meg az életkörülményeket és a gondolkodást. Ennek köszönhetően bizonyos fokig átélhetjük ezt a 'kalandot' futurisztikus eszközök nélkül is. Mindig van olyan mélység, fejletlenség, - vagy a másik irányból nézve olyan fejlettség -  ami már átminősül, és más korba repít. Így az időutazás egyszerű módszerekkel, egy időn, koron belül is - alternatív módon - elérhető.

 Mégis inkább azt nehéz elképzelni, - és megidézni -  hogy a mi kultúránk milyen volt; vagy bármilyen ismert, - főként virágzó - társadalom hogyan élt, létezett. Főleg olyan, ami már nem úgy működik mint akkor, vagy nem is létezik. És a még érdekesebb, izgalmasabb és veszélyesebb része a múltbéli személyek jelenbe helyezésével, ill. a mi magunk korábbra vagy későbbre utaztatásával kezdődik. Rendszerint vagy egy életérzést, vagy egy eseményt szeretnék 'megkapni'. Végig sétálni a körúton 1905-ben, vagy egy LGT koncert a Tabánban 1979 tavaszán? Esetleg Mátyás Király megkoronázása? Talán aktív résztvevőként szerepelni, - például - az 'Actiumi csata' valamely hadihajójának kapitányaként? Minél messzebb utaznánk az időben, annál inkább felmerülne - a nyelvi korlátokat, és más időben történő esetleges sérüléseinket nem számolva - a történelem megváltoztatásának lehetősége is.

 Egy másik forgatókönyvben pedig letűnt korok szereplőit hívhatnánk meg jelen korunkba, kultúránkba. Hadvezérek, művészek vagy akár egy dédnagypapa tanácsait, élettapasztalatát is felhasználhatnánk a döntéseink meghozatalánál, vagy akár a mindennapi szokások kialakításánál. Jobban döntenénk? Máshogy élnénk? Nem tudom..., de bizonyára sokat jelentene nekünk, ha megkérdezhetnénk egy olyan személyt, akit egy-egy döntése vagy cselekedete okán évezredek óta tisztel az emberiség nagy része.

 Az előbbi két típus válfajaként, - nem elszakítva azoktól, de külön kezelve - megemlíthetjük azt az eshetőséget, amikor kizárólag egy bizonyos személyhez történő kötődésünk miatt  utaznánk. Iránya szerint járhatunk a múltban - mikor még létezett az a valaki; - vagy a jövőben, - mikor már élni fog. - Megnézhetnénk a magzati korban lévő gyermekünket a születés után, a nagyszülőkkel találkozhatnánk még egyszer stb. Ilyen esetekben,  - akár 'Solaris szindrómaként' is említhetnénk -   a térnek, kornak nincs szerepe, csak a személynek, akivel találkozni szeretnénk.

 És mégis mi történne, ha valóban létezne időutazás? Természetesen senki se tudja pontosan. Viszont sok fogalom értelme megváltozna vagy eltűnne. Eltűnne például a felelősség szó, hiszen mindent lehetne korrigálni a múltban? Vagy pont ellenkezőleg? És azzal lennénk elfoglalva, hogy mit tudnánk minél korábban jobbá tenni? Ergo még azért a 'múltért' is felelősek lennénk, amit nem mi alkottunk? 

 A történelem megváltozna, ha vissza utaznánk, és megváltoztatnánk valamilyen folyamatot. Ez egyértelmű. Talán akkor is megváltozna a történelem, ha valakit a múltból a jelen időbe transzportálnánk. Elképzelhetően a személy másképpen döntene, egy időutazás után - ha nem törlődik a memóriája. - És talán a mi jövőnk is megváltozna, ha találkoznánk valakivel a múltból. Mi történne a családdal és önmagában a kapcsolatokkal? A családi összetartás átívelne az éveken? Mindenki ott ülne az asztalnál a karácsonyi vacsoránál? Vagy elveszítené a jelentőségét? Egyáltalán, melyik korban élnénk? A 'boldog békeidők' megfelelne az egész családnak? És az ország hogy döntene? Vagy Európa? Nehéz lenne az érdekeket egyeztetni. Ha pedig a jövőbe lépkednénk, már a magunk, családunk, vérvonalunk sorsa is kérdéses lenne. Ki merne szembe nézni saját halálával, nyomorúságával? És ki jönne vissza, ha ott minden jobb?

 Aktív résztvevőként bármikor bajt kavarhatunk, ha nem a saját korunkban élünk. Biztonságot más korok lakóinak, csak úgy nyújthatunk, ha észrevétlen, 'átlátszó' szemlélőként utazunk. Hogy mindez ránk, utazókra milyen hatással lenne, az megint kérdés lehet, de minden érdeklődő utazás a hatások, élmények felszippantásának céljából indul.

 Ha - az egyre inkább elfogadott -  multiverzum elméletét beillesztjük a lehetőségek közé, akkor a felelősség nélkül indított időutazás megvalósíthatónak tűnhet. Elképzelhetően nem pontosan az a kor, amit keresünk, de egy olyan, amiben az a társadalmi struktúra még működik, - vagy már működik (újra)? - megtekinthető, átélhető. (Pl.: fejlett technológiát alkalmazó, feudális rabszolgatartás, vagy kőkorszaki kapitalizmus?) Sőt, megváltoztatható, hiszen nem (vagy nem tudjuk mennyire) a mi jövőnk. Esetlegesen pont az 'átugrások' mentén keletkeznek újabb párhuzamos világok?

 A kérdéskör erősen elgondolkodtató, -  és talán túlzottan futurisztikus is -  de a manapság kialakítható virtuális világok mentén kapcsolódhat a jelen kor problémáihoz is. A virtualitásba menekülés, 'párhuzamos' világban létezés elvonja a figyelmet és az erőt a 'ma' kihívásaitól, így befolyásolva a valós jövőt.

 - CsehyDénes - 

multiverse.jpg

2016/12/05 : dnes komment
A Munka Szubjektivizációja, Szubjektivizálódása; és a tendenciák

A Munka Szubjektivizációja, Szubjektivizálódása; és a tendenciák

A Munka Szubjektivizációja, Szubjektivizálódása; és a tendenciák

manager3.jpg


 A szubjektivizáció jelentésének értelmezésére, illetve magyar nyelvi környezetbe illesztése nem könnyű feladat. Talán ez az egyik sarokpont, amit a két nyelv, - a magyar és az angol - teljesen másképpen kezel. Ahogyan az ’object’, és a ’subject’ kifejezés egyenrangúan és egyértelműen elkülöníthető az angolban, azon natív, rideg és ésszerű formájában magyarra nem konvertálható. A ’tárgyi’ és ’alanyi’, a magyar nyelvben teljesen másképp értelmezhető, nem fejti ki a kívánt hatást. Mégis megpróbálnék, egy - nem túl ’objektív’, nem sokkal magyarabb, de meglehetősen találóbb – szót illeszteni a szubjektivizáció értelmezéséhez. Ez pedig a ’bevonódás’, vagyis saját, belső és külső hatások alapján ’bevonva/bevonódva lenni’. Ezáltal kicsit igazodva az angol jelentéshez. Hiszen az object, objektív kívülről, a subject, szubjektív ’bentről’, a folyamatból, és érintettként szemlél. Már említettem, hogy – a munka szubjektivizálódása - egy ’jól ismert’, mégis nehezen megfogható, nehezen definiálható jelenség. Zygmunt Bauman szavai közelítőleg leírják, de nem nevezhető pontos meghatározásnak: „Mára már nem az a cél, hogy a munkaidőt a minimálisra csökkentsék, több időt felszabadítva így a szórakozásra; épp ellenkezőleg: teljesen el kell mosni a hivatást a szabadidőtől, az állást a hobbitól, a munkát a pihenéstől elválasztó határvonalat, hogy a munkát magát a legmagasabb és legkielégítőbb szórakozás szintjére emeljék.” Périlleux definíciójával élve pedig: ”Akkor beszélünk a munka szubjektivizációjáról, ha a termelékenység és a siker érdekében, az alapvetően nem munkához kapcsolható személyes értékeket, – időt, kreativitást, képességeket, rugalmasságot - is a munkahelyén kamatoztat, oda von be a dolgozó. ”  Bauman idézete nem ezen fogalom konkretizálására, vizsgálatára íródott, csupán én ragadtam ki és találtam megfelelőnek, rávezetőnek. Láthatjuk, hogy Bauman – talán - az élménytársadalom irányából közelít, Périlleux pedig a munka oldaláról szemléli. Egy másik megfogalmazásban pedig: „a munkavállalók jelentős csoportjai körében terjedőben van az a törekvés, hogy belsőleg részt vegyenek a munkájukban, belevihessék személyiségüket, és a munkán keresztül saját kompetenciáik megerősítését tapasztalják meg, (…) és lehetőségük legyen tevékenységüket a személyes kibontakozás és önmegvalósítás dimenziójában értelmezni.”  Én, - ha nagyon tömör akarok lenni – úgy fogalmaznám meg: 'A dolgozó eggyé válik a munkával. – Bővebben pedig: A dolgozó képes minden egyéni, privát, - a munkakörhöz alapesetben nem kapcsolható, – képességeit és értékeit bevonni a munkába, ezzel növelve saját aktivitását és kreativitását, ami közvetve a munkáltató termelékenységét fokozza.' A munka szubjektivizációjának korszakokon átívelő létezéséről nincs tudomásunk. Ha a katonák vagy kora-középkori papok, szerzetesek életmódjára gondolunk; önkéntelenül is észrevehetünk némi hasonlóságot, de azt a tevékenységet akkor a mai értelemben nem kezelték munkaként. Extrém példaként, a rabszolgaság egy részének speciális feladatra történő válogatása, nevelése, ’tenyésztése’ pedig nem kezelhető bevonódásnak. A tökéletesen ’szubjektivizálódott’ személy, aki a képességeinek és idejének minden apró kis részletét bevonja, és ezt maximálisan el is várják tőle, – enyhén viccesen, de találóan - egy hírszerző ügynök lehetne, azonban az önkéntes bevonódás ott is erősen megkérdőjelezhető. Gyors összefoglalásban: ha létezett is a múltban szubjektivizálódott munka, az elszigetelődött és specializálódott; nem érintett teljes generációkat, mint ahogyan a technikai és társadalmi körülmények se voltak össztársadalmi mértékben elérhetőek.

És a tendenciák..


Ami a munka szubjektivizációjában változott világunkban, és ami új, az a mértéke és térnyerése. Mondhatni beszivárgott bérmunka világába. – Min keresztül a kultúránkba, életmódunkba is. - A körülményeket, a megvalósulási környezetet, - mint a fogyasztói társadalom, a ’multi’ cégek és a technikai lehetőségek – már részleteztük, vagy egyéb forrásból ismert majd minden olvasó előtt. Bár a jövőről még nem alkothatunk pontos képet, de ha a ’ma’ értékeit szemléljük, óvatosan kijelenthetjük, hogy eljött a munka szubjektivizációjának a kora. Bizonyos, hogy a fent említette környezeti feltételek, és a - fogyasztói társadalom, és annak ’virtuális tagozata’ (internetes, ’választható’ személyiségek)  által sugallt – rugalmas identitásképzés, és folyamatos ’vágykeltő elem keresés’, mind megkönnyítik az alanyiság bevonását, és így a ’megfelelő’ személyiség kifejlődését. A munka szubjektvivizációjának mai aspektusai nem is tárgyalhatók korunk jellemző társadalmi tendenciái nélkül. A témakör jóval összetettebb, mintsem egy egyszerűen megfogható kifejezés; és szorosan kapcsolódik a posztmodern kor emberéhez, embertípusához. Létezik pszichológia, humánerőforrás, gazdasági, - akár filozófiai - és természetesen szociológia vonatkozása is. Egy interdiszciplináris kutatás kitűnő alanya lehetne, melybe most összezsugorítva kell belecsempészni, a más tudományokból kiinduló, de szociológiára letisztult elméleteket is. Mindez kitűnik Heidenreich szavaiból is, miszerint a 'szubjektivizáció, - mai formájában - nem kezelhető elkülönülten a gazdasági változásoktól, ahogyan az álláspiac alakulásától, vagy az új szervezet felépítési módszerektől sem. Jelen korunk munkahelyi szubjektivizációja, valahol a modern kor végén kezdődött. Akkor azonban még koránt sem volt biztos a kapcsolódó pozitív tendencia. Szemben a ’60-as, ’70-es évek félelmeivel, az ’összeolvasztás’ a vállaltok számára kitűnő eredménnyel zárult.' Szinte megtörtént az, amire legmerészebb álmaikban se nagyon számíthattak azelőtt. A dolgozó saját magát kontrollálja, szabályozza. Semmi szükség ellenőrző módszerekre, melyek drágák és csak mérsékelten hatékonyak. Gyakorlatilag ezek a fegyelmező, bizalmatlanságot sugalló ’eljárások’ akadályt gördítenek a munka szubjektivizáció elé; azt pedig nem engedheti meg magának egy vállalat sem. A kreativitás és az igazi elkötelezettség csak így csalogatható elő, mely képes – eddig szinte ismeretlen – potenciált csempészni a munkába. Az új ’munkaetika’ megengedi magának, elvárja az improvizáció képességét, mely a legújabb kutatási eredmények alapján eleve más agyi területet aktivál, máshonnan, máshogy dolgozik. Felmerülhet a kérdés, hogy kik a legveszélyeztetettebbek, legbevontabbak, magyarul kiket érint igazán az új tendencia? Pont azok, akik az ’élmény társadalomba’ is könnyen bevonódnak, és él bennük a bizonyítási vágy: a fiatal felnőttek, kik szeretnék ’megmutatni magukat’. (Mgj.: A fiatal felnőtt kormeghatározást jelen esetben a 22-30 éves kor közé tenném.) Egyre inkább, egyre nagyobb mértékben vonódik be a személyes képességek tárháza, amihez társul a – szinte – valós idejű visszaigazolás, elismerés igénye. És, – mint a legtöbb esetben, amikor az ember teljes lényét hozzá adja ’valamihez’, – elengedhetetlen, hogy elfogadható, ’normákba illeszthető’ ideológia társuljon – önmagában is – a folyamathoz. Ez egy nagyon fontos jellemző, ami különösen érdekes a menedzserek vonatkozásában.
Mint már utaltam rá, a szubjektivizáció nehezen kivitelezhető, bizonyos fokú általános – a munkát és a magánéletet érintő – összemosódás nélkül. - Erre már Bauman is utalt. - Sőt, a nagyfokú bevonódás alapfeltétele a határok ilyen jellegű elmosódása, ami tömeges szinten nem képzelhető el a munkára, – és talán általánosan mindenre – vonatkoztatott alapvető társadalmi normák gyengülése vagy felbomlása nélkül. A leomló határok, normák adnak teret, a személyes értékek beáramláshoz a munkába, és szinte ’eltulajdonítják’, ’beszippantják’ azokat, mint a flexibilitást és az önszervezés képességé konvertált formáját.

Jól tudjuk, hogy az idősebb generációk másképpen szocializálódtak. Feltehetnénk a kérdést, hogy mitől? Hiszen az ember mindig ember volt, kapcsolatokkal és viszonyokkal. – Kellemes klisét faragva. - Talán maga a kor ilyen mértékben képes determinálni? A válaszhoz akár Durkheim akár Bauman, vagy akár Ferge Zsuzsa is segítségül hívható, de a kulcsszó az individum és az integráltság. Ezen két fogalom mentén kell ’belőni’ az egyént, majd ezen keresztül fel lehet vázolni a csoportot, annak várható munkahelyi kohéziós együtthatójával együtt. „A kiképzés hagyományos, panoptikus módszerei”, mint a katonaság, a bentlakásos iskola, vagy bármilyen hierarchikus felépítésű közösség; - esetleg funkciójából következően szoros együttműködés igényű csoport, mint egy zenekar - megköveteli, de legalábbis igényként fogalmazza meg az egyénnel szemben az alapvető integráltságot. Legyél egy picit senki, hogy aztán valakivé válhass! – lehetne egy mottó sok intézmény – akár társadalmi intézmény - virtuális ajtaján. A fiatalabb generáció tagjai azonban rengeteg elvárással találkoznak szocializációjuk és tanulmányaik során, melyek ki vannak élezve az egyéni képességekre és egyénileg megszerezhető tudásra. A panoptikus intézmények, - már csak az idő faktor miatt is - nehezen kebelezik be az egyént. A kötődés és kötöttség, csak akkor kifizetődő szemükben, ha a megtérülés garantált. Ez nem csak önzés, de jól felfogott érdek is. Saját irányításunk alá vonni jövőnket óriási felelősség, és rengeteg munka. Az idősebb generációnál a bizonyítás vágya a korosztály, az ismeretségi kör felé irányult inkább. - „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila). – Bár még később kitérünk rá, de a csoport validáló hatása effektívebb lehet, mint az egyéni önvizsgálat. A folyamatos önelemzés, önmarcangolássá válhat; különösen azoknál, akik a jó teljesítmény érdekében, maximális, irányított kontrollt alkalmaznak az életük felett. Egy 2006-os kutatás szerint a kanadai és amerikai fiatalok pontosan ezt teszik. Megpróbálják tökéletes munkaerővé faragni magukat, egy „individuális és önvizsgáló eljárás” részeként. Mégis, az egyéni képességek nem ’túl-élezésének’, és a bizonyítási vágy kellő időben történő felfüggesztésének megvan az a kellemes, és hosszú távon kifizetődőd hatása, hogy az ember nem marad egyedül a munkával, és képes maga köré, vagy mellé csapatot szervezni. Rendszerint, – az eddig említettekkel párhuzamban – a fiatalok gőzerővel vetik be magukat a munkába. Mindent bele adnak, de csak abban az esetben, ha a célokkal, elvekkel azonosulni tudnak. A rutin, vagy állandó feladatok tekintetében szintén elvárás, hogy az érdeklődés fenntartására alkalmas legyen; vagyis a szubjektivitás/szubjektivizálódás logikájának megfeleljen.

A ’70-es évek válságai hatására, a ’80-as évektől meginduló munkaerőpiacot jellemző változások, fiatalokat kezdték előnyösebb helyzetbe juttatni. Hogy a munka szubjektivizáció miért a fiatalokat érinti többségében, azt nem kell különösebben részletezni. Bele nőttek abba a struktúrába, ahol a struktúrák nem igazán léteznek. Sok kutató készült egy ’generációk közötti összecsapásra’, ami a ’80-as években nem is volt annyira elképzelhetetlen a ’nyugati’ világban. Ma - úgy tűnik, - kortárs világunkban a fiatalok is inkább a munkahelyük biztonságára figyelnek, sem mint a lázadás örömére.
Saját tapasztalatom szerint a megélt évek száma alapján történő csoportképzés önmagában nem feltétlenül különíti el a generációkat. Érdekes gondolat, hogy egyáltalán mi képes generációt képezni? Létezik egyáltalán posztmodern generáció? Vagy a nem-generáció a ma generációja? Talán a generáció ismérvei önmagában átalakultak, és nem annyira a kulturális vonal, hanem az életmód és a ’hozzáállás’, valamint az attitűd meghatározó. A munkaetikában vannak jelentős eltérések, főleg a szubjektivizáció és a vele együtt dolgozó flexibilitás és lojalitás terén, amelyek megléte némileg szóródik a korcsoportok között. Ugyanakkor a flexibiltás se feltétlenül köthető a korhoz. Ha le kéne írnom az ideális, valószínűsíthetően a munkába könnyen ’bevonódó’ személyt, akkor mindenek előtt feltételezném, hogy jól képzett. Valahonnan be kell vonni azt a tudást és kompetenciát. Egy jól képzett, sok lehetőségre felkészített személynek, ez a fajta energia mozgósítás nem eshet nehezére. A kor tekintetében alapvetés lehetne a fiatalság, de szerintem inkább egy bizonyos ’fiatalosság’ és nem a konkrét kor a mérvadó. Különösképpen a menedzsereknél. Miként ez egy vezetői, irányító, koordináló szerep, ritkán kerülnek 22 évesen ebbe a pozícióba. 

Konklúzió..

 Mi lehet a veszély forrása? Mi veszélyezteti a szubjektivizálódott munkát végző személyt? Vagy talán az említett jelenség minden gondot megold a munkaerőpiacon? Természetesen nem. A kiégés veszélye fokozott. Sőt! Bizonyos idő elteltével már nagyon jól kell 'egyensúlyozni'. Ma már úgy tűnik, hogy a munkára - mindenre - is igaz az 'energiamegmaradás törvénye'. Amit bele rakunk azt először is elő kell teremteni. Utána pedig vissza kell csepegtetni. A munkába bevitt képességeknek is képződni kell valahol, aztán - típustól függően - újratöltődnie. A szabadidős tevékenység előkészíti, segíti a munka támogató kompetenciákat, a munka pedig megalapozza a szabadidő jellegét. Összetett munkához összetett képességek illeszkednek. Hosszabb távon pedig ezt csak a 'teljes' élet, a sok kiegészítő, elmozdító, megújító tevékenységek egyensúlya adhatja meg. A sokrétű kikapcsolódás, és a máshonnan is támogatott identitás legalább olyan fontos mint a munkában való siker és önmegvalósítás. Úgy tűnik, az 'offline' életmód újra teret hódít, de csak részben; megőrizve az online élettér lehetőségeit, viszont kizárva annak állandó, izgató lüktetését. Nagyon enyhe visszaáramlás fedezhető fel. A 'tér' elmosódott, de az idő visszakorlátozódik, hogy megmaradjon az 'újratöltödésre' szánt intervallum.

 

 

2016/4/19 : dnes komment
Érzelmi Intelligencia - és kapcsolódóan az -  Érzékenység, Ridegség

Érzelmi Intelligencia - és kapcsolódóan az - Érzékenység, Ridegség

Érzelmi Intelligencia - és kapcsolódóan az - Érzékenység, Ridegség

emotional-intelligence.jpg 

Olyan fogalmat próbálok 'körülírni', ami rengetegszer előkerül a köznyelvben, baráti beszélgetésekben. A személyiségek beazonosítása, és a jellemző emberi reakciók kiváltó okának meghatározása esetén szinte elkerülhetetlen, mégis, nehezen társítható a szuper konkrét fogalmakhoz. - Feltéve, hogy állandó formába kell mindent önteni. - Miért? Mert önmagában is rugalmas, képlékeny viselkedést működtető elem;  amiről egyaránt hasznos és divatos beszélni. A megfoghatatlan megfogása pedig mindig érdekes, és csábító; - miközben -  'kitűnően' használható a megfoghatatlan jelenségek magyarázatára is.  Persze komoly, tudományos cikkek egyaránt foglalkoznak vele, és olyan fogalmi modulokhoz is kötjük mint a munkakultúra, vagy a társas kapcsolatok működése. Az érzelmi intelligenciát sok éve még a 'standard' intelligencia egyik ágaként emlegették a kutatók. Nem is igazán tudtuk hova tenni, és nehezen kapcsoltuk össze a többi intelligencia típussal. Tulajdonképpen az intelligencia mérhetősége önmagában is megkérdőjelezhető, mint az is, hogy hány részre osztható. Sok elmélet szerint van például tisztán zenei intelligencia is (ami elképzelhető, hiszen rengeteg agyi területet aktivál egyszerre a zene előállítása), és önmagában további részekre tagolható akár a logikai intelligencia is. Ami az érzelmi intelligencia mérését illeti, a helyzet még nehezebb, holott a létezése annál inkább felfedezhető az életmód, és a társas kapcsolatok terén.  És ha már társas kapcsolatok, akkor érdemes megemlíteni, hogy az érzelmi intelligencia - bizonyos szemléletek szerint - még külön tagolható személyes kapcsolatok és a nagyobb számú társaságokban viselt megnyilvánulások alapján is. Önmagában ez a szegmentálás tűnhet feleslegesnek, de valóban sok ember mutat egészen más arcot baráti, 'haveri', hivatalos vagy éppen intim közegben. Az intelligencia - bármilyen típusa -  azért érdekes, és azért kedvelt fogalmi elem, mert a kulturális, tanult és a veleszületett tehetséget, képességet összegyúrva, egységes eredményként szemléli. Így - bár - a kapott, számosított mérési eredmény konvertibilitása  megkérdőjelezhető, de mint személyiségjegy, jól passzintható - az általános viselkedéseken túl mutató - már az attitűdhöz köthető jellemkép kiállításához. Ha valakire azt mondjuk szimplán hogy: 'intelligens'; az a személy biztosan igen jól tud viselkedni a legtöbb társas szituációban, és hozzá tud szólni a legtöbb általános, a társadalom többségét foglalkozható témához. És nem gondolunk arra, hogy gyorsan számol, valamint jól cserél ki szavakban meghatározott betűket egy séma szerint. Az utóbbi két gondolatot inkább a mért IQ magas eredményéhez csatoljuk. A köznyelv az 'intelligens' személy esetén egy kis érzelmi intelligenciát is csatol a fogalomhoz. Ezzel alkotva igen egyszerűen megfogalmazott, legtöbbek által jól érthető képet egy kulturált emberről. Az IQ és az EQ megint csak nagyon hasonlít az összetevőket nézve. A kulturális, tanult és velünk született részek alapján. Bizonyára kell IQ az EQ-hoz, és talán együtt is képesek fejlődni bizonyos határokon belül. Számomra az érzelmi intelligencia az érzést kiváltó, keltő helyzetek megoldásának képessége, irányítása. A társainkkal és magunkkal szemben is használjuk, hiszen magunk érzelmeit, érzéseit kell első kőrben megoldani, azon a fronton kell a legtöbb döntést meghozni. Ahogy fent említettem, rendszerint a legtöbb ember nem lehet ugyan olyan fejlett egyszerre minden érzelmi közeg kulturális terepén. A közvetlenség és az őszinteség alapvető, tiszta, gyors helyzetet teremt például, de nem használható mindenhogy és mindenhol. A beleérző képesség, - ami nem egyenlő a sajnálattal! - szintén sokat segít. Nem csak azért, hogy segíteni tudjunk valakin. Sőt, önmagában az empátia 'képessége' teremti meg azt a 'terepet', ahol bárkivel képesek vagyunk beszélgetni, tárgyalni, függetlenül a másik eltérő társadalmi osztályától, kulturális közegétől. Mindezt tisztán klisékkel is pótolni lehet, igen   gyenge eredménnyel. A kommunikációs, helyzet és érzelem feldolgozó modulok  -  a személyiségben - viszont alapvetőek és jellemzőek. - Tehát stílus, ahogy kommunikálunk és viselkedünk. -  Kihagyni nem tudjuk, de variálni, irányítani, 'személyre szabni' igen. Hitelesség és önazonosság jellemzően a 'cél', ami azért egy sajátos, önálló stílust kell hogy eredményezzen. Ez egy igen rugalmas és bonyolult érzelmi rendszert feltételez, amiben az énkép jó pozicionálása alapvető előny. Tehát akkor tudunk megfelelően, jól, a helyzetben a legjobb 'énünket' mutatva viselkedni,  - és ezzel előnyhöz jutni - ha az EQ-nk megfelelően fejlett, 'magas'. Minden társas kapcsolathoz szükséges, és a karizma alapvető része, miközben önmagunkat is ezen a csatornán keresztül kezeljük, szólítjuk meg. A rugalmasság 'táptalaja', szerves része. Azonban az EQ szabályozható is önmaga által. Nem kerülhetünk szerepkonfliktusba csak azért, mert majd minden szituációt átlátunk. Vannak helyzetek, amikor nem kell mindent jól kezelnünk, vagy nem feltűnően. Még irodai környezetben is a 'munkakörünk'  jelmeze mögül nézelődünk, cselekszünk. Korlátozott lehetőségek között kell jól mozogni. Fokozottam jelentkezik mindez uniformizált közegben, mint például a katonaság. Az EQ segít kezelni az attitűdöt, hogy az ember énjét, 'formáját', jellegét megőrizve lehessen mégis mindig az adott szituációban beilleszthető, megfelelő és sikeres.

 Az érzékenység szorosan kapcsolódik az érzelmi intelligenciához és az empátiához. Egyértelműen léteznek érzékenyebb és kevésbé érzékeny emberek; de azt nehéz megmondani, hogy esetleg mindenki rendelkezik az elméleti maximummal, - csak lezárt magában csatornákat - vagy hozott 'képesség' a tágabb érzékenységi spektrum. Nem feltétlenül a magukat érzékenynek kikiáltó emberek a legérzékenyebbek, és persze a kezeletlen érzékenység inkább hisztinek hat. A jól irányított és menedzselt verzió vezeti el a személyt a kifinomultságig. És ezt az irányítást, kezelést az EQ végzi, ami folyamatos kontrollt, energiát, figyelmet követel.

 Attól függően hogy a kapott, - esetleg - fejlesztett, meglévő EQ-t ki hogyan kezeli, felléphetnek olyan tünetegyüttesek, amikre vannak pontos kifejezések az általános szókészletben. Egy múltkori írásban említettem a mentális betegségek, elváltozások elszenvedőit. Gyakran megesik, hogy az EQ a saját személyiség monitorozása esetén tagadásba ütközik, önámító csapdába esik. Fals képet használ, mert egy rejtegetett fájdalom blokkolása megzavarja. Viszont erős beleérző képesség társul hozzá, így a társas kapcsolatai az ilyen személynek 'makulátlanok', amíg el nem jut saját magához. Addig a pontig, ahol magát kéne reprezentálnia. 

A ridegség különbözik a többitől. A ridegség egy védelmi vonal, ami jól is jön néha. A rideg ember megközelíthetetlen, kiszámíthatatlan. Ezek alapvetően - nem elismert, de - tetszetős tulajdonságok. A megnyitás lehetőségét gondolják belel az emberek, és persze a szegényesebb érzelmi kommunikáció táptalaja a kombinálásoknak is. "Biztos csak nem tudja kimutatni, de szeret!" A ridegséget, a többiektől független, érzelmet nem kimutató viselkedést jó alkalmazni bizonytalan, rosszindulatú szituációkban. Viszont nagyon veszélyes, kétélű fegyver. Ahogyan mi elzárjuk magunkat így a külvilágtól, úgy zárkóznak el tőlünk mások. Nem sérülünk de nem is kapunk. Ha valaki teljesen bezárkózik, az nagyon sivár élettel kell hogy szembenézzen. Ha már a ridegséget, mint stílust alkalmazza valaki, nagyon figyelni kell a fal mögül a kívülről érkező jelekre. Mivel tartanak az emberek az ilyen személytől, nem mondanak el neki mindent, szűkítik a kommunikációt. Így észre kell venni az apró, elejtett vagy metakommunikációs jeleket. És persze itt is felmerül - sőt, gyakori - a régi sérülések tudat alá épült vonala, ami az egészet generálja.

 Rengeteg érzelmi jelenségről, típusról lehetne írni, én csak ezt a párat ragadtam most ki. Elméletileg a nagyon fejlett EQ már kizárja a teljesen kezeletlen, mélyre elásott lelki sérülések lehetőségét. Sőt, az ilyen sérülések felismerése - és később a feldolgozása - lendíthet hatalmasat az érzelmi intelligencián, empatikus képességeken.

 

 -CsehyDénes-

 

 

 

2016/3/06 : dnes komment
MILF 2 - Az érzelmi vonalak

MILF 2 - Az érzelmi vonalak

MILF 2 - Az érzelmi vonalak

1middle_aged_woman.jpg

 

 Ezt a témát már taglaltam korábban.  A MILF szó, és a hozzá kapcsolódó tág fogalom társadalmi lenyomatait, hatását, és a csoport jellegzetességeit - nagy vonalakban - leírtam. - A szexuális aspektust csupán említve, - viszont kiemelve, hogy milyen körülmények és képességek emelték a 30 feletti nőket, anyákat az új kor porondjának 'szupernő' szerepébe. Azt viszont csak érintve említettem, hogy milyen igény hívta őket életre. Vagy inkább: milyen igény hangsúlyozta ki, és adott szárnyakat a meglévő képességeik társadalmi elismertségének emelkedéséhez. A munkaerő piaci igény igen egyértelmű (bár számszerűleg nem mindig igazolható). Összefoglalva, valahogy így szól: 'Már nem szül, de még fiatalos; dolgozott már akkor, mikor más volt a munkakultúra, de ebben is tökéletesen megállja a helyét (ezzel ha kell hidat alkotva a különböző korú dolgozók között). Nem kapkod más munkahely után 'divatból', de nem is hajszolja magát a kiégésig.' Ez azért egy igen pozitívra kisarkított kép, de az előnyök halmazát jól visszatükrözi.  Az érzelmi igény viszont más. Máshol keletkezik, máshogy realizálódik, bár kétségtelenül megjelenik össztársadalmi képződményként is.

 Hogyan kúszhatott be ez a kategória ilyen erősen a pornó világába? És hogyan került onnan a köznyelvbe? Persze más fogalmak is megéltek ilyen kortárs társadalmi 'utazást', emelkedést. Gondoljunk a 'lolita' szó több értelmű, de egy tőröl fakadó gerjesztett 'képeire'. A pornón keresztül, a szépirodalom és a filmvilág - vagy inkább fordítva? -  kulisszáin átgyalogolva képes volt megtartani a stabil pozícióját. Ha úgy mondjuk obszcén, ha máshogy pedig szűzies, korcsoportos megjelölés. Viszont nem aktív, inkább passzív keretet sugall, így nem épül be a köznyelv nem definiált, de ismert - tágabb értelmű - szerepei közé. Inkább jelzőként él. A fiatalok szlengnyelve szintén sok fogalmat képez szerep és identitás szerint, de kevés manifesztálódik össztársadalmi 'magaslatokig'. Térjünk vissza a pornóra. Ott a csinos, magabiztos 30 feletti hölgyemények kategóriája. Ilyet keresnek a férfiak a való világukban is? A kérdés mérsékelten provokatív, hiszen: "attól függ!" - hangzana sokaktól. Mitől függhet? A céltól, attól hogy éppen milyen személyhez kapcsolódó tervek vannak előtérben a férfiember életében. Viszont ha a szabad vágyak oldaláról nézzük, akkor sokaknál bekerülhetne a fogalom a dobogós helyezések közé - szinte minden korcsoportnak.- Na de miért? Csupán a külső miatt? Vagy a külső is sugall valami olyat, ami a belsővel kapcsolható össze? Valahogy úgy... A külső és a belső egyaránt nyomot hagy a megjelenésben, összképben. Ha a gerjesztett benyomások és a vágyak pszichológiáját nézzük, akkor - persze óvatosan - kijelenthetjük, hogy minden berögzült, akár extrémebb, vagy alapvető - szexuális - vágy belső, érzelmi igényekből táplálkozik. A MILF hölgy pedig egy válasz a vágyak egy csoportjára. Maga a jelenség, amit a viselkedés és a külső, valamint a 'csoport' maga indukál. Egyrészt, - hasonlóan a munkaerő piaci tendenciákhoz - a lazaság, a jól kezelt önzés és az - állandó visszaigazolási igényt mellőző - érvényesülés egy jó fajta megvalósulása. Aki nem erőltet, nem méricskél, hiszen nem kell egy egész éltre döntenie a férfiról.  Valamint a másra, másikra (is) figyelés képessége hoz elő klasszikusnak gondolt igényeket, ideálokat, érzéseket. Vagy azokra válaszol. Esetleg anyakomplexus mozgatja az igényt? Nem. Az anyához történő ragaszkodás értelmében nem. A megfelelés, befogadás oldaláról hasonló, de nem kell hogy onnan jöjjön.- Nem tudjuk milyen relációban vannak. Ki és mit kapott meg gyermekkorában? És azt pro vagy kontra keresi később? Talán pro is kontra is, csak mind kettő más helyzetben, esetleg megfogalmazott, vagy vágy szintű elvárásként jelentkezik, tör a felszínre. -  Talán a fiatal nők élnek akkora nyomás alatt, hogy nehezen választanak partnert. A kérőket pedig megversenyeztetik automatikusan, beépített szenzoraik és adatfeldolgozóik segítségével. "Ne legyen pszichopata, viszont legyen vagány és szeresse az extrém dolgokat!"; "Legyenek barátai, hobbija, foglalja el magát, de egyik se legyen fontosabb nálam, és ne lógjon folyton a tróger haverokkal!"; És sorolhatnánk a paradoxonokat, amik egy vékony mezsgyére kényszerítik a férfiakat. Nehéz megfelelni, hiszen könnyen kieshetnek a pixisből. Nem is beszélve a meg nem fogalmazott, metakommunikációs szinten jelentkező elvárásokról, amik pont az ellenkezőjét sugallják. - Jól ismerjük a 'csibészek' végül eredményes módszereit. - Eleve később kezdenek el komoly partnert keresni a hölgyek, kevesebb idővel, elfoglaltabban mint azelőtt. Vagy korunk fiataljai eleve silányabbak? Nem, dehogy. Csak mások. Másra készülnek, másra optimalizálnak, máshogy élnek. Ezért a nők igényvilága a - valamilyen szinten - tökéletes, megoldást nyújtó férfiak felé mozdult el. Miközben - az ugyan úgy szocializálódó - férfiaknak pedig az olyan nők jelenthetnek megoldást, akik nem erőltetnek komoly dolgokat, lazábbak, és a megfelelés is csak bizonyos kapcsolati szegmenseknél 'kötelező'. 

 Elképzelhető, hogy egy olyan világot teremtettünk, ahol a (fiatal?) férfiak gyermetegebbek; a fiatal nők - elvárásaikban -  idősebbek; a középkorú nők pedig a fiatalság bizonyos jellemzőit magukra öltve - részben képességeik által, részben kényszerűségből - egy jóval szélesebb férfi spektrumnak felelnek meg. Ezen gyermeteg - de képességeikben fejlett -  férfiak pedig érzékelik a küldött jeleket. Mindezt tetézve a nőiesség értékeinek eltolódásával a nem annyira fiatal korosztály felé. Így az érintett nők valóban reagáltak a kihívásra, és megtestesítették azt, amit a metakommunikációs  és közéleti elvárások, energiák, igények - valamint a kapcsolódó lehetőségek -  együttesen a kezükbe adtak. A nőiesebb nőt, aki viszont már több korosztálynak alternatíva lehet.

  -CsehyDénes-

 

 

2016/2/09 : dnes komment
Az örök Kapitalizmus

Az örök Kapitalizmus

Az örök Kapitalizmus

 capit1.jpg

Gyakran hallok, olvasok véleményeket a kapitalizmusról, annak megjelenési formáiról, és - még inkább -  a világ vagyonának egyre sarkítottabb megoszlásáról. A kapitalizmus - fogalmát tekintve, vázlatosan - egy haszonmaximalizáló termelési-gazdasági-társadalmi rendszer. A termelőeszközök (a termelő, szolgáltató kapacitás irányítása) többségében magántulajdonban vannak, és a szabad piac határozza meg - alapvetően - a termelési és üzleti folyamatokat.

 Ezen fogalom alapja az újkor 'kapitalizálódásakor' keletkezett. Az ipari termelés, a klasszikus munkásosztály megjelenésekor, az egyértelmű anti-feudalizálódás és társadalmi-gazdasági átalakulás idején. Ha jobban megnézzük a fogalmat, - ami persze több verzióban is elérhető -  szemet szúrhat a 'termelő eszköz' kifejezés. Ez egy korhű fogalom, ami a szolgáltatás ipar fellendülésével sokat veszített az 'erejéből', létjogosultságából. A gyárak, gépek tulajdonlása-birtoklása határozta meg a nagybetűs, kapitalista TULAJDONT. Mindezt szembe állítva a földterület birtoklásával, egy jóval mobilisabb, természeti erőktől függetlenebb tőke jött létre. Mostanában pedig a szolgáltatás infrastruktúrája és a folyamata a termelőeszköz, ami szintén sok tárgyból épül fel, de a gépek főként számítógépek, a gyártósorok pedig a hálózatok, amit a jól szervezett folyamatok kezelnek. A társadalmi kor már nem újkor, hanem modern, posztmodern. A gazdasági modell viszont - bár rengeteg új elnevezés létezik - de alapjaiban még mindig kapitalizmus. Fel is merülhet bennünk a kérdés, hogy addig mi volt? Miért volt addig minden más, ha azóta, - minimum 200 éve - ez a jól bevált struktúra működik? Ha feltételezzük, hogy az emberek alapvető igényei az évezredek alatt nem változtak, és az agyuk, a DNS-ük ugyan úgy épült fel mint most; akkor erősen el kell gondolkodnunk azon a tézisen, hogy - bizonyos tekintetben - pontosan ilyen elvek szerint működött minden, minden korszakban. A kulcsszó ugyanis a fent említett HASZONMAXIMALIZÁLÁS. Az eszközök és a javak persze folyamatosan változtak, de a fejlődés, terjeszkedés, vagyonszerzés vágya régen se volt visszafogottabb, sőt. A hatalom szinte egyet jelentett a javak megszerzésének jogával, lehetőségével. A felsőbb réteg mindig igyekezett nagyobbat harapni a tortából. Az ókorban a földterület és a rajta fekvő városok, települések, javak értékesnek számítottak; hódításra érdemesnek. - Ahogyan későbbi és előbbi korszakokban is - Az új hódítások megőrzése azonban nagy energiát és folyamatosan fejlődő hadsereget igényelt. A meghódított területekről elhurcolt értékek és emberek viszont már a jól őrzött, saját kultúrát viselő városokba, a felhasználás helyére kerültek. A gőzgépet már az időszámításunk előtti 3. században 'feltalálták', de csak érdekességként, kísérleti tárgyként működött, hiszen az emberi és 'gépi'  erőforrás, a korabeli termelő eszköz, - a TULAJDON -  a rabszolga volt - a hozzá tartozó földdel, infrastruktúrával, szolgáltatással együtt. - A piac szerzés folyamata szintén ismert volt, de - rendszerint -  előbb meg kellett törni katonai jelenléttel az ország, királyság saját piaci 'monopóliumait'. Vagyis át kellett venni teljesen vagy részlegesen az uralmat. Nem is beszélve a bankokról, törvényben szabályozott uzsoráról, forgalmi adóról, és a maximalizált árú - esetenként dotált - gabonáról; olyan 'pénzügyi' elemekről, amik az I. században már elfogadott szereplői voltak - kizárólag nagy és stabil birodalmakban - a piaci folyamatoknak (és jó időre eltűntek később). A lehetőségek nagyban befolyásolják a haszonmaximalizálás megjelenési formáját. Egy megtépázott lakosszámmal bíró, - alapvetően puritán - kora középkori  Európában nem lehet a fogyasztás tömeges termelésen alapuló, és a rabszolgaságra sincs igény. Se kereslet, se értékrend nem teszi lehetővé az emberek (tömeges, üzlet szerű) adásvételét. A föld birtoklása viszont a letelepített (röghöz kötött) 'gazdákkal' lehetőséget  biztosít. Kitermeli a felhalmozandó javakat. Ez a jelenség ma is működik fordított irányban. Sok helyen élnek a bolygónkon feudális rendszerben, termelőként, terményben adózóként, veszélyes függő viszonyban a 'földesurakkal'. Szegénységükből adódóan, kényszerből.   Mindig van olyan periféria, ahol nem működnek az aktuálisan modern társadalmi-gazdasági rendszerek. Nem is érdemes a piacot kiterjeszteni az ilyen 'időcsapdákra', így maradnak sajnos a feudális állapotok rabságában. A piacszerzés egyik alap motívuma a globalizáció. A globalizáció pedig szokások és normák exportálása. A vallás térítés, de akár az abszolutizmus is egy részleges globalizálás, - megfogalmazott piaci célok nélkül, de gyakran annak eredményével a későbbiekben. - A 'kapitalizmus' legtöbb eleme átkonvertálható, más korokban, rendszerekben is megtalálható. A haszonmaximalizálást elvető, teljesen a redisztribúcióra, vagy vallási elvekre alapozó modellek nem életképesek; ill. mindig van egy réteg - mely hatalmi eszközök felhasználásával - ilyen rendszerekben is képes felhalmozni. Az erős szociális háló és a jól szervezett redisztribúciós rendszer  kiegészítésként viszont - akár dotált gabonaként, ingyenes földterületként, akár adójóváírásként, vagy támogató intézményi hálózatként jelentkezik - jól megférhet a kapitalizmus piacgazdasága mellett.  A piacgazdaság részlegesen mindig is létezik, de igazán akkor tud elindulni a maga növekvő útján, ha a tömegfogyasztás és a  tömegtermelés táptalajára talál. Természetesen a tömegtermelés nem kell hogy mindenkit megcélozzon, minden elképzelhető termékkel. Bizonyos korokban, mikor az egyéni eszközkészítés és élelmiszer előállítás nem engedett teret a 'polgári' lakosság vásárlóerejének, a hadsereg akkor is nagy felvevőpiacnak számított; még akkor is, ha több nemzet különböző katonái keveredtek egy seregben, és a zsákmányolást beépítették a vásárlási szokásaik közé. Lehet találni mindig valamilyen megcélozható közeget, de az igazi, jól működő piacgazdasághoz olyan réteg szükséges, melynek van öntudata, vágya és vásárlóereje. Az külön előny lehet, ha az említett réteg a termelésben is központi szerepet tölt be. A folyamat itt is működik fordítva is. A vásárlóerővel rendelkezők bekerülnek a célkeresztbe, akkor is, ha nincs a kultúrájukba épülve a fogyasztás. Ilyenkor meg kell nekik mutatni, hogy az jó. Ugyan úgy a vásárlói öntudat esetében is. Piac szerzés helyett előbb piac teremtés, előkészítés. Költségesebb, hosszabb folyamat, de nem kell leállnia a termelésnek. Ilyet persze csak erős globalizációs eszközökkel lehet elérni, de 'kicsiben' is megvalósítható, szegényes piacokon. Összegezve: a haszon a mozgató rugó. A haszonszerzés 'bája' pedig minden közegben megtalálja a maga lehetőségeit, függetlenül a termelő eszköztől és a felvevő-leadó közegtől; bár kétségtelenül vannak kedvezőbb és kevésbé kedvező társadalmi modellek.

 És innen szemlélve a világ vagyoneloszlásának ijesztő aránya nem is meglepő. A folyamat szinte automatikus és kézenfekvő. Egyre több globalizációs és piaci eszköz áll rendelkezésre. A technikai fejlődés nem csak az individumot erősíti, hanem a marketinges csatornák számát is növeli. A béke, a háború, a tudás és a tudatlanság egyaránt kedvező lehet. A nagyvilág egyre kisebb és meghódíthatóbb.

  -CsehyDénes-

capitalism-2.jpeg

2016/1/21 : dnes komment
A 'szingli' lét

A 'szingli' lét

A 'szingli' lét

 o-single-women-facebook.jpg

 

Állandó, csontig rágott kérdéskör. Filmek, könyvek, blogok:-), különböző előadások, magán beszélgetések témája a szingliség, a szinglik és nem szinglik közötti különbség keresése, és - természetesen - a megoldásképletek a szingli jelenség megszüntetésére.    

Történelmi távlatokból nézve mindig is voltak egyedülállók, gyermektelenek. Arányát tekintve legalább annyian mint ma, de - talán - hivatalos formába öntve. Papok, katonák, nővérek, művészek menedéke volt ez a létforma, ami akkor egyáltalán nem volt természetellenes. Nem tudom alátámasztani kutatásokkal, de elképzelésem szerint a férfiak lehettek többségben. Hogy miért? Egy nőnek nem mindig lehetett biztonságos az önálló létezés. Sok kultúrában máig nem az. Innen szemlélve a szingliség egészen elfogadott lehetett. Lehetne ma is? Persze. Valamiért még sincs rá kategóriánk, nem tudjuk  - és nem akarjuk - őket kezelni; de ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy jóval szerteágazóbb a megfejtés.

 Úgy gondolom, a társadalom, az emberek egy bizonyos hányada, nem képes, nem akar együtt élni senkivel tartósan. Talán genetikailag is kódolt magányosságról van szó, ami lehetővé teszi a szakmára, 'nemes' célra irányuló koncentrációt. Ez a réteg ma is létezik, bár a 'nemes' cél megtalálásában nem vagyok minden esetben biztos. Eleve jó kérdés, hogy a régen 'magányosnak' szánt emberek közül mennyi volt valójában az. Hány pap és apáca volt valójában szűz élete végéig, illetve - ami még fontosabb, hogy - ki mennyire tudta magát függetleníteni érzelmileg. Leszámítva a 'született' szingliket, - ha léteznek -  marad egy jó nagy csoport, minek tagjai csak nem akarják igazán, vagy nem tudják megtalálni a megfelelő partnert, partnereket. Ők a 'mesebeli', klasszikus szinglik. Róluk szólnak a filmek, könyvek, beszélgetések... a 'célcsoport'. A beszélgetések és a reklámok célcsoportja. A 'jó hogy egyedül vagy, neked van igazad' és a 'segítünk neked, mert egyedül vagy, és ez így nem jó' csoport, mely ugyan azon emberek halmaza, csak kétféle marketing stratégia csapdájában vergődnek. Hasonlóan a fogyasztói társadalom jó fogyasztóihoz. Aki változni akar, az megcélozható, az nyitott, befolyásolható; de ugyanakkor csak magára költ, csak magával foglalkozik. Nem kell hogy megfontolt és messze menőkig konzekvens legyen. Kitűnő, több oldalról célba vehető személy.

 Mitől marad szingli a változni akaró szingli? Mit tud vagy mit nem tud? Sok különböző válfaj létezhet, mégis az eredők gyakran mutatnak egy irányba. Van, kinek soha nem volt igazán, van akinek szinte mindig is volt, csak most nincs tartós párkapcsolata. Talán kell is szingli létforma az embernek egy időszakban, hogy megélje a magányt, a döntéskényszer és sérülékenység fájdalmát és előnyét. Hosszabb távon viszont a kapcsolatteremtés képessége sérülhet. És min alapul ez a képesség? Hogy tudjuk, érezzük kik vagyunk mi. Ez lehet az egyik első pont. A szingli emberek jó része nem tudja pontosan hogy ő maga kicsoda, hol a helye, kinek tetszik és mi a pontos státusza. Sokan azt az embert látják magukban, akinek utoljára volt valakije. Hogy azóta 2-5-10 év eltelt, és megváltozott, türelmetlenebb lett - esetleg jó irányba változott - az nehezen realizálódik. A külső változásokról nem is beszélve. Tehát van egy önkép ami nem stimmel, és van hozzá egy magabiztosság ami nem a kapcsolatteremtés képességére, rutinjára alapoz, - ha létezik még egyáltalán az a magabiztosság - hanem a többi eredményre, előnyre. A munkahely, sport és hobbi sikerek sokat adhatnak, de nem válthatók be egy az egyben ilyen téren. Állandó emlegetésük pedig unalmas, nem kifinomult, felesleges érzetet kelt. -  "Kit érdekel? miért beszél mindig erről?" - Valamint, pont a túlkompenzálás miatt felmerül a másik félben az ellenkezője, hogy  - "akkor miért nincs valakije, ha mindenben ilyen jó?" -  Nem szeretjük az olyan profikat, akik nem mindenben profik és megfoghatók. A helyes önkép hiánya gyakran találkozik az önzéssel és a kapcsolódó bátorság hiánnyal. Sokszor megtépázódnak a szingli lelkek. Nem mernek már kezdeményezni, viszont önálló, önző életet építenek ki maguknak a túlélés kedvéért. Nem szívesen adják fel azt ami van, azért ami nincs. Méregetik a lehetséges partnerüket, nehogy sérüljenek. Ezzel állandó kényszer alatt tartva a másikat, hogy jelét se adhatja hibának, hiszen akkor kiderül hogy nem ő az 'igazi'. Maguknak - önzésük következtében - viszont megengedik a következetlenség és gyanakvás hatására keletkező kapcsolatromboló viselkedést. Magunkat elfogadjuk, a másikat megváltoztatjuk. - szólhatna sokak mottójaként - Pedig -  ha az énképünk helyes - nem félünk a változástól, és pont mást próbálunk meg elfogadni. Az ebből történő kimozdulást segítheti a szerelem. Az a szerelem, aminek kötelékét el lehet kerülni, ha az ember kellően távol tartja magát az impulzusoktól. Ami tovább mélyíti a szakadékot, és kényelmesebbé teszi a kuckós kis saját világot. A bátorság pedig sok esetben vissza törpül a 14 évesek bátortalan szintjére. Akiknél ez részben természetes, hiszen zárkózott, gyermeteg, sérülékeny világuk alapvetően kíváncsi - ha nem is mindig nyitott. - A 40 körüli szinglik körbefalazott lelke viszont nem az. El van mélyen ásva az a hiány, az a kíváncsiság, ami bele visz az ismeretlenbe; az ismeretlenből pedig olyan helyzetekbe, amik képlékeny szituációk felé nyitnak nem garantált ajtókat. Az ilyen ajtók pedig kapcsolatokhoz és csalódásokhoz egyaránt vezethetnek. Tovább mélyítheti az árkot a szexuális kapcsolatok hiánya. Önmagában felvállal egyfajta sérülékenységet aki más ágyában keres élvezeteket. - Bár sokan kezelik jól ezt a 'megfoghatóságot' - És esélyt ad magának tartós kapcsolatra is, hiszen a komoly viszonyok nem biztosan fekete-fehér üzenetekből keletkeznek. Sok kompromisszum vezet hozzájuk. A kompromisszumkészség hiánya szintén védőbástya lehet egy szingli embernek. "Nem olyan szép, nem úgy néz, nem úgy ír, nem úgy.. Nem az igazi" A partner megkérdőjelezhetősége alapvető önvédelmi eszköz egy 'igazi szinglinek'. A bátorság és nyitottság hiányát hivatott ellensúlyozni. És miközben úgy gondolják, hogy ők nem kötnek kompromisszumot, - szemben a kapcsolatban élőkkel - ők kötik meg a legtöbb kompromisszumot önmagukkal, az ego-val, az igényekkel, a hiányokkal.

 Másik megközelítésben a szingliség nem csak a gyengeség, hanem a túlzott erő oldaláról is megfogható, kimutatható. Itt pont az elismert, sikeres emberekre, művészekre gondolok. Meggyőződésem, hogy egy nagyon fejlett, autonóm, ember - bár könnyen teremthet kapcsolatot - borzasztó nehezen talál olyan embert aki elviseli az önzését, és azt a hiányt, amit nem a párkapcsolatban elégít ki, hanem máshogy forgat vissza önmagába. Ilyen erő az alkotás ereje, vagy a csillogás energiája. A szingli ember lelke talán mindkét oldalról táplálkozik, néha egyensúlyban, néha disszonanciában tartva önmagát

 

2015/12/25 : dnes komment
A Vallások szerepe, múltja és jövője

A Vallások szerepe, múltja és jövője

A Vallások szerepe, múltja és jövője

 kereszt.jpg

 Teljes vallástörténeti betekintést nem nyújthatok ebben a posztban, de megpróbálom egy-két tendencián, - és történelmi eseményen -  keresztül bemutatni bizonyos vallások esetleges sikerességét, vagy pont a társadalmi szerepvállalásának, 'fontosságának' csökkenését. Illetve azt a 'tényt', hogy mindez spirálisan, ciklikusan is változhat az idő folyamán. 

 A vallások - egyszerre -  lokalizáló és globalizáló szerepe egyértelmű. Miközben más vallás követőit - hivatalosan vagy informálisan - kívülállónak tekinti, a saját 'ház' tagjait, a normákon keresztül egységesíti, irányokkal és parancsokkal megfelelő mederbe tereli. Ebben a kérdésben lehet egyértelmű az utász, és a vallás saját szent irománya világosan kifejtheti miként kell bánni az 'idegenekkel'; de meghatározhatja mindezt a vallás köré épülő kultúrával is. Így a vallás maga tűnhet megengedőnek vagy kitaszítónak, miközben a kultúra és a vallásos egyének viselkedése - a nép és a tájegységre jellemző habitus alapján -  változhat. Több változós az elméletünk, hiszen ott van az alap vallás is, a hit, amire 'ráül' a világvallás. Ha a kereszténységet szemléljük mind kimutathatók a fent említett 'törésvonalak'. Egy állandó ellentmondásban keletkező vallás kettő - vagy több - hitvilág metszetéből nőtte ki magát. A zsidó hit beteljesített változataként jelent meg, és tanaival teljesen megkavarta, - az egyébként is forrongó -  terület 'kulturális' életét. Pár évtizeddel később pedig már ismert - kedvelt és üldözendő - vallás kezdeményként létezett a Római Birodalomban, majd  ezen birodalom tette világvallássá, úgy, hogy az V.-VI. században szinte mindenhol (Afrika északi részén, Európában és a Közel-Kelet jó részén)  keresztény hitű volt a lakosság. A sors fintora, hogy ebben az időszakban a Rómaiak legtöbb ellensége is - szintén -  keresztény volt (vandálok, gótok stb. Igaz gyakran más, ma már nem létező keresztény formációt követve, mint például az Arianizmus). Összefoglalva: a világvallások alap tanai egy mozgó, képlékeny egységen ülnek, amit a nép habitusa, a táj jellege, klímája, az alapvető társadalmi berendezkedés, osztálytagozódás, irányítási séma, ellenségek jellege, az aktuális kor sajátosságai, a tömeg-kommunikáció, valamint a NORMÁK halmaza határoz meg. A normák... az igények, amiknek a változása befolyásolja a tömegek viselkedést, két irányba hatnak. Egyfelől a vallás erősen determinál az erkölcsi oldalon, a lehetőségek terén. Zaboláz, megvon, deprivál, de megenged is! lehetőséget adhat egészen extrém dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy a vallás - bár végtelenül ősinek tűnik - folyamatosan változik. Vagy egy új módozat jelenik meg, mely passzol az új társadalmi rendhez, tendenciához (mint a keresztény reformáció); vagy a normák változnak meg a vallás 'alatt' (ahogy ma, a posztmodern korban, a keresztény Európában hanyatlik a vallás utáni igazi vágy), és az értelmezése, elismertsége, fontossága lesz más. Esetleg a kettő együtt. Az ókor hitvilága színes volt, az ókori életmódhoz igazított, lehetőségeket biztosító és összetett. A vallás alapvetően spirituális jelleget öltött. Ez ma is létezik, ma is fontos kelléke a vallásoknak, de akkor az a többistenhit nem épített be erős nevelő funkciókat. A társadalmi normák neveltek, adtak irányokat. Így a térítésnek se volt jelentősége. Áldozni, felkészülni egy eseményre, a felsőbb hatalom támogatásának megnyerése, - nem ilyen nyíltan, de - ma is fontos. Nem (csak) vallásos keretek között, hanem a szokások által. Ki szeretne baljós jelekkel vizsgázni menni? Úgy részt venni egy állásinterjún, tárgyaláson, hogy nem sikerült végigmenni a szokásos gondolati rituálékon? A várandós időszak babonáiról már nem is beszélve. Ez teljesen normális, szeretnénk magunk mellé állítani - bár magunknak se valljuk meg -  az ismeretlen, a 'véletlen' erőit is. Annak idején ezt nem hogy felvállalták, de még hivatalos folyamatokat is építettek rá. Működőképes volt, egészen az erkölcsi normák és a becsület magasztalt ismérveinek társadalmi szintű meggyengüléséig. Az egyistenhit ezt a disszonáns, silány emberképhez vezető szokáshalmazt hivatott megregulázni, hosszú távon, emberöltőkre rendbe szedni, garantálni a folyamatos, a népcsoportnak kedvező, norma követő társadalmi működést. Egy az Isten, aki mindig figyel. Akinek el kell számolnunk. Aki teljes egészében szemlél minket, nem menekülhetünk 'más' istenekhez, hiszen ő az egyetlen. Mindig valamilyen - az egész népet érintő - krízis esetében gondolkodtak el az emberek saját istenük, isteneik hitelességén. És bár sokan harcoltak saját hitükért, sokan választottak mást vallást is. Egyéni és kötelező érvénnyel egyaránt. El is jutottunk egy következő 'vallás változtatási' metódusig. Vagy az eredeti vallásból válik ki egy új ág, vagy a normavilág betölti a vallás helyét is, vagy drasztikus lépésként egy új (világ)vallás veszi át az eredeti helyét. A Bizánci birodalomban például sokan tértek át muzulmán hitre, nem csak a megszálló oszmán csapatok miatt. A nyugati keresztények közönnyel viseleték és - a legtöbb  esetben - segítség nélkül hagyták őket már az első kalifátusok idején is. Később pedig a keresztesek Konstantinápolyt is veszélyeztették a szentföld felmentése ürügyén.  Megrendült a hitük a vallásukban, az 'istenükben'. Vagy máshonnan nézve, ha isten egy van, akkor az mások mellé állt. Ha napjainkban nézzük, akkor pedig a kevéssé dogmatikus, szárnyaló Hindu vallás európai és amerikai  - valaha - keresztény hódolói keresnek - közel sem olyan erős - kételyeik miatt más vallást. A vallás persze az alap habitus és kultúra alapján is nagyon más viselkedést indukál, holott egyazon normákat kellene hogy tápláljon. Tekintsünk el a kereszténység verzióitól és mint egység szemlélve, nézzük meg - példának okáért - miben különbözik a magyarok, hollandok, észak-amerikaiak, közép-amerikaiak, szerbek, oroszok, etiópok, dél-szudániak  viselkedés. Mind keresztények, mind mások és sokszor álltak harcban egymással.

Tehát a vallások többsége kultúrára szabható. Így nem kell gyakran váltogatni, a normák változásával. És mi a jövője? Mit tartogatnak a vallások a modern, posztmodern világban? Az Iszlámot több muzulmán gondolkodó temette, és tett elkeseredett kísérleteket a feltámasztására a XIX. század végén. Végül - részben -  a világukat  formálták olyanra, ahol az iszlám vallás újra teret nyerhetett. A stratégia bevált. Az agresszív terjeszkedés és a nyugati normák kiűzése a vallásnak jót tett ezen az időtávon. A kereszténység is virágzik Amerika déli oldalán, de egészen máshogy. A 'szegények védelmezője és segítője'. Európában a nyugat mérsékelten konzervatív értékeit képviseli. Nem ad erőt a tömegeknek, inkább a középosztály kulturális keretrendszerét támogatja. Nem olyan rugalmas mint kellene, de nem is olyan erős, hogy harcosokat faragjon a nyugati polgárokból. Talán ha elővenné, integrálná a régi II. században divatos és közkedvelt univerzalista tanokat, - amit pont a kereszténység söpört el később - és ezt keresztezni tudná a régi keresztények szívósságával, akkor életképes megoldást kínálhatna az elveszett fiatalok számára.

 - CsehyDénes - 

 

religion_icon_svg.png

 

2015/12/21 : dnes komment
Szex és a világ - A Szex-centrikus, Fetisizta társadalom

Szex és a világ - A Szex-centrikus, Fetisizta társadalom

Szex és a világ - A Szex-centrikus, Fetisizta társadalom

 fetish1.jpg

 Szex.. bűnös és hírhedt szó. Mint a címből is látszik, figyelemfelkeltő mivolta - bármilyen médiumban, vagy beszélgetésben jelenik is meg - megkérdőjelezhetetlen.  Mit is értünk alatta? Az én interpretációmban  a szex, szex-centrikus világ, a 'szexizmus'*  társadalmi szintű megjelenése az emberi testet - és a hozzá kapcsolódó vágyakat, szexuális tevékenységeket és lehetőségeket - mint reklámfelület, abszolút társadalmi elismerést keltő érték jeleníti meg. Hozzá kapcsolódhat bármilyen közismert, klasszikus értékhez, személyhez, aktivitáshoz. A sportolók, zenészek és bármilyen közszereplők elismertsége így is mérhetővé válik, ezen szemszögből is kategorizálható. Szexuálisan vonzónak lenni nem szégyen, sőt.. elismerést keltő, megmutatható, szinte kötelező. Ennek következtében - egy szexista társadalomban - a szexuális vonzalmat ébresztő test szinte a 'társadalmi tőke' egy altípusaként jelentkezik. Nem felhalmozható, de építeni lehet rá. 'Megfogható' képesség, adottság. És mielőtt elítélnénk, ne feledjük, hogy egy genetikailag kódolt, alapvető emberi kíváncsiságra épít. Az ellenkező nem vágykeltő elemeinek megfigyelése, - és az arra alapozott, célirányos / ösztönös cselekvés folyamat -  az evolúciónk, a fajfenntartásunk része. Hosszú távú figyelemfelkeltő és reklám stratégiákat nem lehet pusztán divatos, csak annak a kornak megfelelő érdeklődésre építeni. A zsigerig ható kíváncsiság viszont könnyen beépíthető a kortárs divatirányzatokba is. Tehát a szexizmus létezik és lesz is. Volt is..a régmúltban is.. majdnem ilyen formában, egy-két erős különbséggel. 

A szexualitás mindig is fontos volt, és mindig elérhető volt erőszakos, több szereplős, vagy egyéb - nem teljesen házassághoz köthető - módozatokban is. A különbség azon az oldalon jelentkezik, hogy csak egy szűkebb réteg számára volt legálisan elérhető a 'furcsább' típusa. Valamikor -  azonban - az ókorban, - főként a mediterrán térségben - már átélt az emberiség egy általános 'test felértékelődést', és az ezzel együtt járó szex-centrikus életmódot. Nagy mértékben erősítette a folyamatot, hogy a katonák, a 'hősök', adtak a külső megjelenésre, és a harcedzett látványra; amit lenge, harcos öltözékkel és harci kellékekkel tettek még hatásosabbá. Ma a női test jelképezi leginkább a szexuális vonzalmat és szépséget, de valaha -  az önmagában is többre becsült - férfiak legalább annyira vágykeltőnek számítottak.  A jelenség mozgató rugói különböző módon, de egy irányba hajtották ezt a civilizációs 'felszabadulást'. Mi kell hozzá? A 'recept' egyes összetevői ma is készen állnak. Ha vallás és a normák nem tiltják, és a test önmagában fontos, akkor már csak egy közeg kell hozzá, ami mindenkinek eljuttatja a 'vágy' alapját, a kíváncsiságot és érdeklődést. Nagy 'segítség' volt abban a korban a tömeges rabszolgatartás 'jóléti vívmánya'. A - bármilyen jellegű -  feszültség levezetésben és gyakorlásban bizonyára hasznát vették. A felső közép réteg beszélhetett a szexualitásról szabadon, ábrázolhatta képeken, szobrokon; és még a gyakorlatlanság, a nem kipróbált, elfojtott vágyak visszatartó erejét is leküzdhette, a vásárolható 'segítők' közreműködésével. Bizonyos komponensek a középkorban is rendelkezésre álltak. A keresztény országok is zsákmányoltak embereket, az arab hódítók meg eleve használták a rabszolgásítás - hódító államoknál szinte alapvető, náluk bonyolult folyamatokban szabályozott -  módszerét. A vallás és a normák még sem kedveztek eme 'furcsa társadalom-fejlődéstörténeti vívmánynak'. Korunkban, a mai 'össznépi kommuna' valami hasonlót hozott létre, de nagyon elferdült egyes aspektusaiban; így a végeredményében is más 'megoldásokat' produkált. A vágykeltés, -  a látvány szintjén -  amit a média iszonyatos erővel lő minden csatornáján keresztül a köztudatba; hat ránk.. keres minket.. ötleteket ad... testeket jelenít meg szexuális aktivitásra optimalizálva. Mint ha a rabszolgák ugyan úgy elérhetők lennének, - minden színben, súlyban, helyzetben, méretben, kivitelben - DE szinte kizárólag virtuálisan.  Csak az 'előszobáját' kapjuk meg az ókori szex-centrikus világnak, azt viszont elképesztő mennyiségben. Mit nyerünk így? Vágyat és ismeretet, de a tapasztalás, érintés, használás, valós látvány és érzés nélkül, önmagában csak mint képi világ manifesztálódik. A feszültség, az energia elér minket, de a levezető közeget nekünk kell megszerezni. Külön nehezítés, hogy a partner nem úgy néz ki, nem úgy viselkedik, - vagy inkább valósan létezik és viselkedik - szemben a 'fotó-test-lényekkel'. Mindez szoros összefüggésben működik - létezik - a már korábban említett virtuális világokkal

 A Fetisizmus egyenes úton következik ebből az 'állapotból'. A fetisizmus (fétisizmus) alapvetően bálványimádat, valamilyen tárgyhoz való extrém ragaszkodás. Persze  - pozitív vagy negatív - túlértékelés a gyakorlatban. Fetisizmus rajongani egy fegyverért, autóért, bármiért.. de különlegesen erős a függés ha valamilyen szexuális esemény kapcsolódik fejben a tárgyhoz, pozícióhoz, helyszínhez.. bármihez, ami a perverzió fogalmával mutat erős korrelációt. A megélt fetisizmus persze más, kapcsolódik hozzá élmény, 'érzés', érzet és tapasztalás. Rendszerint mellőzi a mély érzelmeket, így függetleníthető a személytől, és inkább a vágy kiélésre fókuszál. Virtuálisan nincs is lehetőség a személyhez kapcsolódni, így akár milyen vakvágányra is elviheti a fétis rajongót; rég elrugaszkodva a valósan megélhető, - esetleg érzelmileg is töltött - társas tevékenységtől. Érdemes leszögezni hogy alapvetően nem káros, - a fogyasztói társadalomban talán divatos - valamihez kötött vágyüldözés csupán, ami a mániákus szinten válik veszélyessé; különösen ha már az alapja se valódi, csupán képekből, részletekből táplálkozó. Ezen a szinten már nem integrálható, nem lehet megosztani, a partner felé kérésként közölni, így örökké 'hajtja' a személyt, ez a 'leválasztott', függetlenített vágy 'részlet'. Ezzel is növelve a távolságot a megélhető és kivitelezhető együttlétektől.  

 A megélés hiánya lehet az egyik legnagyobb problémája a ma szocializálódó személyeknek, mely nagyon erősen csapódik le érzelmi és szexuális emberi oldalon.

Érdemes megjegyezni, hogy -  rendszerint nem a fiatal korosztályból, de - vannak akik igencsak a megélést keresik. Talán itt is vissza utalhatunk a MILF kultúrára, hiszen tény, hogy a Swinger klub intézménye főként a 30-40-50 éves korcsoport játszótere. Erkölcsi megítélése lehet kettős. Sok esetben tűnhet legalizált gyarlóságnak, de a vágyak felvállalása ugyanakkor pozitív tendencia. Egyfajta fetisizmus is lehet, és élő, közösségi tevékenység. Ötvözheti akár a valóst a virtuálissal, hiszen az elő-szervezés, utána járás fázisa legtöbb esetben az internet segítségével történik. Orgiák, közös szexuális tevékenységek mindig is voltak. Itt is a (fél)hivatalos, intézményes rendszer, az ami érdekessé teszi. Önmagában a 'kipróbálás', 'minden új vonzalma' beégetve összekapcsolódik a fiatalság eszméjével, pedig sok tekintetben eltolódott már a középkorúak felé... akár a szexben akár a sportban felfedezhetünk ilyen jeleket. Jó kérdés, hogy a jelen kor - másként szocializálódott - fiataljai milyen középkorúak lesznek. Ők is nyitnak a valós élmények felé?

 

 

 -CsehyDénes- 

 

* A szexizmus, úgy mint szexisták összessége negatív értelemben is használható. A szexista ember másokat hátrányosan vagy egyoldalúan kategorizál, bélyegez meg a nemi hovatartozás alapján. Ez a besorolás - bár helytálló - nem kapcsolódik egyértelműen a szex-centrikus társadalom ismérveihez. Nem mutatható ki pontosan, hogy valóban több a hátrányos megkülönböztetés a 'mai' világban, vagy csak érzékenyebben reagál rá a legtöbb közösség. Véleményem szerint 30-40 évvel ezelőtt nem volt 'ildomos' észre venni, bajlódni a bizonyítással.

 

 

2015/12/06 : dnes komment
Racionalitás és vágyak - kettősség a fogyasztói társadalomban

Racionalitás és vágyak - kettősség a fogyasztói társadalomban

Racionalitás és vágyak - kettősség a fogyasztói társadalomban

 

fogyasztoi_gyermek.jpg

 Ha megnézzük a divatlapokat, - és a nem specializálódott, bárkihez általánosan szóló - magazinokat, jól szembetűnik, hogy egyre több kínál közülük megoldásokat az életmódhoz kapcsolódó fiziológiás és pszichés panaszokra egyaránt. Konkrét eljárások, módszerek tömkelege kerül elő, eklektikus sokaságban, meggondolt koncepció nélkül. Sőt, semmilyen konzekvenciát nem kell hogy tartsanak, nem kell ragaszkodniuk irányvonalakhoz. Bármikor megcáfolhatják önmagukat anélkül, hogy komolytalanná, hiteltelenné válnának. Így leírva erősen őrültségnek tűnik, de ha látnánk egy kérdéses cikksorozatot, már fel se tűnne nekünk a benne rejlő, következetlen ritmusú disszonancia. Így ígérve a változást, a változtatás lehetőséget, és a kapcsolódó garanciákat is egyben.

 A hasábok, online felületek másik oldalán, a tisztán pszichének küldött üzenetek pedig pont az ellenkezőjét szajkózzák. - "Nem kell megváltoznod!....." "Ha valaki így nem szeret, úgy se fog......" "Ne akarj megfelelni...." "Meg sem érdemel téged!!!" - És a végső, záró akkord, ami az egész elméletet megcáfolja pedig: - "Mit tegyünk, hogy a párunk megváltozzon!" - esetleg durvábban - "Ha ennyit nem tesz meg érted, ennyire nem képes miattad megváltozni, akkor inkább menekülj mellőle!" - vagyis a másik megváltoztatásának lehetősége már elképzelhető, elvárásként felé közvetíthető.

 Leírva abszurd, pedig így működik. Kérdezhetnénk, hogy hogyan? Hiszen ez nem is működhet, ez kamu, hazugság és ámítás! Nem járnánk messze a valóságtól, de a folyamat megértéséhez elengedhetetlen a a fogyasztói társadalom működésrendszerének ismerete. A Fogyasztói Társadalom önmagában is megér egy bejegyzést, szakdolgozatot, doktori tanulmányt. Sok gondolkodó már a '80-as években megénekelte a megjelenését. Jelen is volt már nyugaton, de nagyon kulturáltan, visszafogottan, internetes támogatás nélkül. Volt már előtte rabszolgatartó-kapitalista jellegű, keresztény, polgári és munka-társadalom is. Miért ne lehetne most éppen fogyasztói? Lehet, van.. lesz is. Tehát a normarendszer nem a nemességre, nagyságra, műveltségre serkent, hanem a fogyasztás által mér minket. Persze a túlfogyasztás nem mai, és nem is középkori találmány. A felelős fogyasztói gének sok-ezer éve is könnyen aktiválódtak. Az eltérés tisztán a mérték szintjén mutatható ki. És pont a mérték az,amitől veszélyes. A gyermeknevelés vonatkozásában is látható, de az igazi célcsoport az EGYÉN, az ÉN. A normarendszerek ma nem a többiek közé akarnak beilleszteni minket, hanem a magunk önző világába. Mint egy gyermek aki megkaphat mindent.. a felnőttek is úgy vásárolnak, vásárolhatnak, elengedve magukat. Visszatükrözött gyermeki lét az eredmény, mely csábít és behúz. A hitel, hitelkártya, 0% THM stb.. mind mind a felnőttek felelősségét veszi le a vállunkról. A gyermektől azért egyes dolgokat megvonunk, pont az anyagi vonatkozás miatt. Na de magunktól nem.. mert mi felnőttnek gondoljuk magunkat, és a fogyasztásunkat is annak gondoljuk. Pont ilyen pszichés trükkel tesz minket a társadalmi mechanizmus még inkább normakövetővé, mint amilyenek normakövetők őseink voltak. Csak éppen fogyasztó jellegű normákra optimalizálva. A nyitott, énközpontú, gyermeki attitűd megoldást vár a termékektől, és pszichológiai módszerektől is minden problémára. Persze nem hat mindenkire, és akire hat, arra se egyformán. Valahol meg kell élni a bennünk rejtőző gyermeket, amivel rengeteg életenergiát szabadíthatunk fel. Ha csak egy szegmens, egy sportág, egy hobbi érintett, - és az is mértékkel -  akkor a hatás pozitív is lehet. Mégis, a fogyasztói társdalomban tökéletesen passzoló, fogyasztó, instant megoldásokat kereső ember a gyermeki oldalával érzékeli

 Ha ezt tisztáztuk, nézzük meg, hogy egy gyermeknek mire van szüksége a vágyai tekintetében. Racionális célokra? Tartható tervekre? Megtervezett jövőre? NEM. Azért gyerek, hogy álmodozzon. És azért néz mesefilmeket, hogy eljusson oda, ahova nem tud a fizikai világban. Akkor aki a fogyasztása - és életmódja, kapcsolatrendszere, viselkedése -  tekintetében,  (mert most már 'megengedheti' magának)  újra éli a gyermekkorát, a szülői kötöttségek nélkül, az milyen ötleteket, megoldásokat fog keresni? A készen kapható, instant analógiákra épülő termékek a mentális területekre is befészkelték magukat. Nem is nagyon költséges, mégis elvihető, integrálható. Innentől kezdve még valid is... pedig a motorja ugyanaz! Nem nekünk kell változni.. kipróbálhatjuk.. eldobhatjuk.. nincs felelősség, és mindig ÉN vagyok a középpontban... 

 Az Én, a gyermeki ÉN a legjobb fogyasztó, és a gyermeki ÉN olvassa az instant megoldásokat nyújtó, maximum 1 oldalas tanulmányokat. Mindenki csak ezt az oldalát használná? Így közelítene a világ felé? És a komoly igényeinket más lapra tartogatjuk? Furcsa lehet a válasz, de sok esetben ez az igazság. Nem szabad leértékelnünk a társadalmat, inkább meg kell figyelnünk a szokásokat, és vizsgálni a miérteket. Ha valaki rengeteget dolgozik, és ki van töltve a napja teljesen; az a személy nem szeretne követendő, hosszú távú folyamatokat tanulni, azon gondolkodni. Eltekintve a krónikus vásárlási mániában szenvedőktől, a fogyasztó társadalom alapvetően a  - művelt és nem művelt - középosztályra épít. Hiszen nincs idő tartalmasan szórakozni mindig. A mértéket azonban tudni kell...

 

 -CsehyDénes-

2015/11/28 : dnes komment
Státusz és megfelelés - Kinek akarnak megfelelni a nők?

Státusz és megfelelés - Kinek akarnak megfelelni a nők?

Státusz és megfelelés - Kinek akarnak megfelelni a nők?

 nok01.jpg

 Minden társadalomban a megfelelés, - a magunk összehasonlítása másokkal, és ennek tudatában a 'megfelelő' viselkedést kialakítása -  alapvető (szinte beégetett) módszer a beilleszkedésre, illetve a saját státuszunk pontos meghatározására. És bár a státusz szó távoli, tudományos gondolatiság látszatát kelti, - mint ha tudósok skatulyáznának be minket madártávlatból az egész társadalmi rétegünkkel együtt; -  a státusz maga a baráti körben, a családban és persze a munkahelyi, edzőtermi stb. (elméletben azonos kompetenciaszintű) csoportokban is létezik. Talán csak a legjobb barátok, a legmeghittebb családok (bizonyos helyzetekben), illetve a szuper magabiztos, rengeteg tudással és élettapasztalattal felvértezett emberek hagyhatják figyelmen kívül.

 A státuszképzés automatikusan megy végbe minden emberben. Nem kell tudatosan cinkéznünk, az adott - szinte nem is tudatos - pontszámok elirányítják ismerőseinket a megfelelő fakkokba. Ha pedig valaki disszonáns mezőre téved, azt az egyént beszórjuk a 'furcsa' dobozba, melyből későbbi, mélyebb elemzés után kerülhet csak ki. A státusz elengedhetetlen ugyan, de több dimenzióban működik, - ezzel nyit teret a több szinten történő, több normához köthető megfeleléshez -  így lazítva a társadalom és a társaságok 'kasztjait'. Akinek a munkahelyi státusza, és ezzel a fizetése alacsony (a munkahely, a munka jellege és a hozzá kapcsolódó anyagi javak nagyon nagy szerepet játszanak az általános társadalmi elismertség kialakulásában), annak lehet, hogy egyéb kompetenciái, adottságai (szépség, műveltség, sportosság, kiterjedt kapcsolati tőke stb.) emelik - vagy csökkentik -  a 'rangsorban' elért helyezését. Mindez reflektál más, belső és külső indíttatású pszichés jelenségekre egyaránt, de ez a cikk nem szólhat státuszról önmagában.

  Bár a világunk külső héja szinte már teljesen uniszex, a státuszképzés azonos neműek között is lezajlik, külön, csak saját csoportjukon, nemi identitásukon mérve. Vagyis a férfiak és nők majd minden helyzetben megszemlélik az ellenkező nemű egyéneket, hogy mennyire felelne meg számukra; és a saját nemhez tartozó embert pedig elhelyezi a saját 'nemi státusz skáláján'.  

A történelmi korokban, vallásokban, 'távoli földrészeken utazva úgy tűnik, hogy a férfi vagy női nem fontossága, elismertsége kultúránként változó, ám a nemeken belüli versengés közel azonos volt mindig is. A férfiak és nők egymásközt mindig méregetik a másikat. Alapvetően meg akarnak felelni a csoportnak, és az elismert tagoknak; miközben túl akarják szárnyalni a velük egy szinten álló, esetleg kicsit meghaladó egyéneket. A férfiak rendszerint a férfiaknak akarnak megfelelni. Férfinek lenni sok kultúrában előjogokkal jár, társadalmi szerepvállalás beugró eszköze. Nőnek lenni viszont kiszolgáltatott dolog ugyanezen területeken / korokban. Itt viszont a női passzív érdekérvényesítés a megfelelő taktika. Bár a téma nehezen megfogható, mégis úgy tűnik, hogy az ember külön megfelelési stratégiát épít ki a társadalom, a külső világ, és megint egy másikat a megcélzott nem képviselői felé. Persze mindez tovább szegmentálódhat, de ha elfogadjuk ezt a két alap kategóriát, akkor az azonos neműek közti hierarchia sok esetben inkább a külső világban történő megfeleléshez köthető, a másik nemmel való tartós kapcsolat pedig a belső világ megfelelési stratégiáját követi.

 És akkor kapcsoljuk végre be a NŐKET a történetbe. Ha az európai fejlődésdiagramot szemléljük, jól észrevehető a nők emancipációja,  a nemi csoport társadalmi elismertségének fejlődése. Bár Európában az elfogadottságuk világszinten mindig is magas volt, azért a férj, apa, a férfi volt a nő ura és parancsolója. A nőnek meg kellett felelni a férjének, - eladósorban pedig a férfiaknak -  és ezt reprezentálni kellett a társadalom felé is. Ez a másodrangú -  de valójában bizonyára sokszor megbecsült -  szerep azokat a bizonyos passzív érdekérvényesítési módszereket követelte meg, amik célzásokkal, ráhatásokkal érték el eredményt. A nők egymás közt legtöbb esetben munkakapcsolatban álltak. Ennek a viszonyrendszernek eleme volt a szolidaritás, a segítőkészség. A férfiak kiszolgálásának, és a férfiak 'mögötti' élettér örömmel való megélésének mesterei lehettek. Tehát a férfiaknak kellett megfelelni, és ezt minden tevékenységükben ki kellett mutatniuk. A tisztességes, dolgos nő értékes, és megkérdőjelezhetetlenül de visszafogottan képviseli zárt világában a férfit és a családot. A nők felé adhatta önmagát, de csak a tisztesség és jó hír határain belül. Az összefogás, a szolidaritás viszont alapvető motívumként, működési elvként mindig megmaradt a női 'barátságokban'. A XX. század nagyban megkavarta a normarendszereket, megjelent ez egyedül szórakozó, tanult nő képe; mégis, a férjezett asszonyok társadalmi  működése sok párhuzamot mutatott a szakasz fenti részében leírt jelenségekkel. Kovácsné Hajni, Baloghné Marika és Dr. Tóthné bizonyára arról beszélgethettek a '70-es években, hogy: ' a férjeik milyen lusták, de hogyan szeretik a töltött káposztát.  És az a kis fiatal lotyó a miniszoknyájában ne itt illegesse magát.' - Erősen sarkított, sztereotipizált női beszélgetés, mégis kiérezhető a státusz és a státuszhoz kapcsolódó szolidaritás is. A nők ma már ugyan úgy versengenek a külső világban, a munka világában mint a férfiak. A problémáik hasonlóak a szakmai érvényesülés terén, viszont eltérőek a munkahelyi - és sok esetben a baráti - közeg megítélésének tekintetében. Szigorúak egymással, és szigorúak önmagukkal szemben. Aki csak a férfiaknak akar megfelelni, az részlegesen le kell hogy mondjon a nők elismeréséről. Mint ha egy katonatisztnek nem tisztelnék a rangját. Az ilyen nő könnyen szerezhet férfi partnert, viszont leredukálódik a barátnőinek a száma. A nők közötti érvényesülése -  ha sok veszi körül - megnehezítheti az életét több fronton is. Természetesen a megfelelő balansz képes beállítani a körülöttük élő nők és férfiak tökéletesen kellemes arányát. Ez kívánatos, és - bár nem kimondott, de - a megfelelő emocionális IQ-val jól kezelhető, irányítható. Az egyensúly fontos.. mindenben.. ebben is. Ha azonban  egy nő az ismertebb, jól bejártatott női szolidaritásra játszik, és abban ér el igazán nagy sikereket, elveszítheti, vagy félszeggé teheti a férfiak felé irányuló testi és verbális kommunikációját. "Olyan jó nő, értelmes, intelligens, jó pozícióban dolgozik,  nagyon csinos, vékony, izmos... és még sincs pasija, hogy lehet? Pedig jó fej, van humora, mindig nevetünk a viccein a csajokkal.. nem értem.. Bár én néznék ki úgy...." Talán ismerős beszélgetés részlet. És mi lehet mögötte? Bizonyára a visszajelzéseket se attól a célcsoporttól kapja, akinek meg akar felelni, ha párt választ. Az énkép torzulása elég messzire viheti a fonalat, de mindenképpen van egy ilyen aspektusa a női megfelelésnek. Fiatal felnőttkorban, egy csinos, értelmes nő megengedheti magának, hogy a női barátság viszonyrendszerét használja ki zömével, és arra építse fel beilleszkedési, megfelelési stratégiáit. Ez normális, ha később ki tud lépni, és ha kell, a férfiaknak is meg tud felelni, a céljainak megfelelő kapcsolatot tud teremteni velük disszonancia nélkül. Ha viszont bele ragad a női kapcsolatrendszerbe, és csak ott ér el 'szociális eredményeket', akkor ikonként ragyoghat a barátnői és kolléganői között, állandó elismerésre számíthat, de erős ambivalenciát érezhet a férfiak reakciói tekintetében.

 Szummázva a gondolatokat úgy tűnik, hogy korunkban, - ebben a felgyorsult, uniszex rendszerben - a nőknek jelentősen más beilleszkedési, önérvényesítési módszereket kell választaniuk. Önmagukat kell adni, hogy hitelesek legyenek, de közben meg kell felelniük a női szolidaritás alapelveinek is; és végül, a férfiak megfelelő kezeléséről se mondhatnak le. A csak a férfiakkal foglalkozó nő némileg értéktelennek tűnhet a nőtársai szemében, - vagy csak egyszerűen kiesik a női kapcsolatrendszerből. - A nőknek megfelelő, 'barátnős' életmód pedig a férfiak bizonyos szintű hiányát vonhatja magával.

Kinek akarnak megfelelni a nők? Életkortól és élethelyzettől függően változhat, de sok esetben legalább annyira a nőknek mint a férfiaknak. És vajon milyen nők kezelik pont megfelelően ezt bonyolult rendszert..?

 

 

 - CsehyDénes - 

2015/11/21 : dnes komment
Milf kultúra, avagy a 30 év feletti nők győzelme

Milf kultúra, avagy a 30 év feletti nők győzelme

Milf kultúra, avagy a 30 év feletti nők győzelme

 milf1.jpg

A MILF kifejezés pontos, eredeti fordítását nem kívánom leírni, de alapvetően olyan csinos nőre utal, aki középkorú (cc 33-50 éves) és - nem mellesleg - anyuka. Rendszerint jól tarja magát és akár meg is engedheti magának hogy fiatalabb férfiak társaságát keresse. Számomra most nem a társított kaján gondolatiság a lényeg; hanem az a jelenség, melynek hatására egy ilyen meghatározás ennyire közkedvelt, és szinte mindenki által ismert sémává válhatott. Társadalmi aspektusában reflektál a 30 feletti nők elismertségére, integráltságára. Miben sikeresek, vagy sikeresebbek? - kérdezhetnénk. - Hiszen a 20 évesek fiatalabbak, az 50 felettiek meg nyugodtabbak, tapasztaltabbak. Alapvetően ez így is van, viszont összehasonlításban a 10-20-30 évvel jelen korunk előtti tendenciákkal, - bár minden korosztály életmódja megváltozott - ez a korosztály él a leginkább aktív életet, mely a legjobban - vagy leglátványosabban -  a korcsoport nő tagjaira hat. Mint ahogy azt egy korábbi bejegyzésben taglaltuk, a sport reneszánszát éli a középkorúak körében. Az egészség és szépség trendek pedig (a reklámok által), - a munkába állás kitolódásával -  a leginkább keresőképes, vagyis a 30 éven felüliekre összpontosítanak. Az anyagi biztonságon túl ez a korosztály azért is megfelelő célcsoport, mert itt valódi eredmények érhetők el ha valaki törődik magával. A huszonévesek - bár sokan közülük anyagi biztonságban élnek - rengeteg  elvárással találkoznak, rengeteg helyen kell hogy újként bizonyítsanak. Rendszerint - miközben csak magukkal és a céljaikkal foglalkoznak -  elhanyagolják a mentális szükségleteiket a karrier vagy más külső tényező érdekében. Pont ezért kevésbé veszik észre maguk körül az emberek szociális igényeit. Szinte kizárólag a kortárs csoport és a munkahely determinálja a társadalmi szükségleteiket. És persze a megfelelő vonalak még nem is kívánnak annyi törődést.  

A kényelmes, csak anyaként élő, magát leértékelő nő társadalmi elfogadottsága hanyatlóban van. Nincs is már az a férj típus, aki mindezt lehetővé tette. Viszont a kortárs világba beilleszkedő, gyermekkel rendelkező 30-40-es NŐK, akik metamorfózisként átélték a szüléssel járó le és felépülést, már tudnak értékelni olyat is, amiről azelőtt nem gondolták volna.  Rugalmasságuk sem elhanyagolható, hiszen a gyermekek menedzselése nem egyszerű, és kevésbé lehet önző alapokon működtetni; ez nagyban megkülönbözteti őket a sokszor zártabb komfortzónával élő fiataloktól. Ne feledjük, hogy mindemellett - többségében - ugyan abban a munkahelyi közegben kell megfelelniük, mint fiatal bajtársaiknak. A fiatalosság kötelező! Ha ehhez hozzá keverjük a fent említett trendek hatását, a  sportos, aktív életmódot és a lazább életfelfogást; már nem is olyan furcsa a kapott eredmény.

 

 - CsehyDénes

2015/11/18 : dnes komment
Pár szó a migráció európai és magyar jellemzőiről

Pár szó a migráció európai és magyar jellemzőiről

Pár szó a migráció európai és magyar jellemzőiről

migration-higher-education-migration.jpg 

A közel-keletről érkező bevándorlási-népvándorlási hullámról rengeteget olvashatunk manapság; és bár a migráció fogalmi kereteibe jól belefér, én mégsem erről a (nem politika mentes)  jelenségről szeretnék most írni. Nem is véletlenül használtam fentebb a népvándorlás kifejezést. Az ilyen nagy tömegben, közel egy helyről, egy kulturális közösségből érkező emberek csoportja akaratlanul is rekonstruálja, tovább hordozza a származási országok életvitelét, normáit. Beültetett egységként működik tovább a  csoport az új 'hazában'.

Amikor azonban a migráció európai országokon belül, esetleg szomszédos, vagy uniós országokba történik, akkor egészen más képet mutat. Az országon belüli migráció régóta elfogadott tendencia Európa nyugati felén. A bérlakás kultúra, a decentralizált gazdasági modell és a bárhol elérhető szolgáltatási háló ezt nagy mértékben segíti. Nem hogy nem kötik magukat hitel alapú eladósodással egy városhoz, egy házhoz, egy lakáshoz, de még csak egy pici lakhatási lehetőséget, 'panel lakást' se tartogatnak biztonsági esetekre. (Ingatlanba fektetnek, de főleg nyaraló jellegű, kikapcsolódást kínáló épületekbe.) Mondhatnánk, hogy nagyobb országban mindez könnyű, és sok cég van sok helyen, sok közepesen nagy város stb., ami részlegesen igaz, azonban mindez jellemző Ausztriában, és több kisebb országban is. Egy jól felépített gazdaságban az ilyen jellegű mobilitás alapvető, elfogadott és kívánatos. Persze nem 10 éves múltra tekint vissza, hanem jóval több. Talán kulturális gyökerei is vannak. A munkabérek normalizálódásában, a társadalom fejlődésében nagy szerepe van. Alapvetően jó, hasznos folyamat. Az országhatáron kívül, a külföldre irányuló mobilitást a nyugat se nézi feltétlenül jó szemmel, hiszen a tudás tőke elszívása ott sem kívánatos, de nem is jellemző akkora mértékben, mint Közép-Európában. Ott akkora bérkülönbség nem realizálható egy országhatáron túlra történő költözéssel.  

Sokat panaszkodunk, sokszor elhangzik különböző fórumokon, hogy a magyarok nem mobilisak, nem költöznek a munka miatt még 10-20-100 km-re sem, nemhogy 4-500-1000-re mint a francia, német, - esetleg - amerikai munkaerő-piacon dolgozó szereplők. Közel 20 éve hallgatjuk ezeket a klisévé fejlődő kijelentéseket, de mégis mennyiben igazak? Valóban jól írják le a szóban forgó jelenséget? A magyarok földhöz és magántulajdonhoz kapcsolódó ragaszkodása a történelmi kép alapján, a dzsentrikre, a középkori urakra és a korábbi nemesség teljes lakossághoz viszonyított arányára alapozva elképzelhető, de erről semmilyen kutatási eredményt nem tudok felmutatni. Az viszont tény, hogy Magyarországon igazi mobilitási irány csak egy létezik. Ez pedig a vidéki falvakból, városokból Budapest felé történik. Nincs erről sem pontos kutatási kimutatásom, de valószínűsítem, hogy a Budapesten dolgozók nagy %-a vidéken született. Ez persze összefüggésben lehet az ország elmúlt 100 évében történő területi minimalizálódással is, mely így elvesztette gazdasági kapcsolatát a valódi iparral rendelkező városokkal, és táptalajává vált az elcsatolt területekről történő 'átköltözésnek' is. Feltételezésem szerint ez a tendencia 200-300 éve még nem létezett ilyen mértékben, de ami most megfigyelhető, azt egyértelműen kezelhetjük munkahelyi  - gazdasági mobilitásnak. És létezhet az ország belterületén más irány? Érdemes Kazincbarcikáról Pécsre, Záhonyba, Szegedre költözni? A munkanélküliséget vizsgáló kimutatások alapján nem nagyon. Tehát a magyar lakta, magyar nemzetiséggel bíró területek, és Magyarország esetén nincs más irány, amit érdemes követni. És ha már külföld, akkor nézzük a nyugatra haladó, főként Londont megcélzó honfitársainkat. Tekintettel a közel 500000 emberre, aki gazdasági megfontolásból Magyarországról Európa nyugati felére költözött, - a lakossághoz viszonyított számuk alapján -  én nem (vagy csak nagyon nagyon óvatosan) merném kijelenteni, hogy a magyar lakosság alapvetően nem mobilis, a gazdasági migrációban nem érdekelt. 

 Vissza kanyarodva a népvándorláshoz, muszáj említést tennünk egy 'kísérő jelenségről'. A tisztán gazdasági okokból migráló csoportok, - a túlélés és beilleszkedés érdekében is - nagyon könnyen levetkőzik, eldobják a származási ország kultúrájának hivalkodó jegyeit. A fent említette népvándorlás szerű migrációra, és a később taglalt gazdasági bevándorlásra is jó példa az Amerikai Egyesült Államok. A XIX. század végén (vad)nyugati oldalra költöztetett, új hazát kereső és építő telepesek sokáig megőrizték hajdani identitásukat, normarendszerüket, és nem igen vegyültek a már ott lakókkal (persze a kép valójában árnyaltabb, hiszen akkor még a betelepítés, benépesítés, és nem az integrálás korszakát éltük) szemben a később beköltöző, egy már megalkotott rendszerben (kizárólag) dolgozni akaró városlakó migránsokkal.

 A magyar kivándorlással kapcsolatban, - ha a neten fellelhető cikkeket, blogokat böngésszük, - jól szembetűnik, hogy a kérdésben egyértelmű az összhang a különböző színezetű vélemények és orgánumok között. A munkaerőhiány egyik egyértelmű oka, hogy a nem jól megfizetett munkaerő elvándorol. Úgy gondolom mobilitás tekintetésben a Budapestre költözés következő lépcsőfoka a külhonba történő áttelepülés.  A kvalifikált és nem kvalifikált fiatalok egyenlő arányban hagyják el az országot, hiszen bizonyos kompetenciák megléte, rugalmasság és nyitottság már bárkinek belépő lehet egy gazdaságilag fejlett, toleráns, idegen társadalomban.

A visszatelepülés ebben a stádiumban - akár Magyarországra külföldről, akár a vidéki városokba Budapestről vagy külföldről - nagy valószínűséggel már csak részleges lehet. Aki döntött, és ott valóban megtalálta a számításait, nehezen tér vissza (hiszen Mo.-n kellene újra megteremteni az egzisztenciáját).

Akkor most a magyarok mobilisak vagy nem?:).... Érdemes lenne a társadalomra vonatkoztatott kliséket is újra gondolnunk.

 

 - CsehyDénes - 

2015/9/25 : dnes komment
A Komfortzóna, a Virtuális Világok és a Rugalmasság összefüggései

A Komfortzóna, a Virtuális Világok és a Rugalmasság összefüggései

A Komfortzóna, a Virtuális Világok és a Rugalmasság összefüggései

 

 

 

comfort-zone-fish4.jpg

 Komfortzóna

 Mit értünk komfortzóna alatt? Hosszabb fogalmi körüljárás nélkül egy olyan - mentális és fizikális - életteret, amiben biztonságosan mozog az egyén. A rutinok működnek, a normák ismertek, a személyek és helyek kapcsolódása megfelel az elvárásoknak. Ismert algoritmusokkal felírható az új esemény, -  ami nagy valószínűséggel következni fog,  - annak legtöbb paraméterivel együtt. Ismert világ és ismert, - vagy bejósolható - történések együttese. 

A komfortzóna lehet szűk vagy tág, és több dimenzióban működik. Bizonyára nincs olyan személy aki érzelmileg, szexuálisan, mindenféle ismeretek, sportok, kultúra, utazás stb. tekintetében egyszerre és ugyan olyan nagy mértékben nyitott. Ha van / lenne ilyen egyén, akkor annak már valószínű barátai se lennének, hiszen minden impulzusra reagálna ami megjelenik körülötte; így a tartósabb emberi kapcsolatainak feladására kényszerülne. A 'széles sávú' komfortzóna, ami felexibilisen növelhető vagy - adott esetben - csökkenthető, igen kívánatos és egészséges emberképet indukál. Rendszerint az a társadalmi elvárás, hogy az ismeretek befogadása esetén legyen nyitott és expandálható; érzelmi és szexuális kapcsolatokban viszont behatárolt vonalak mentén működjön. Röviden egy olyan ideális attitűdöt kell hogy támogasson, behatároljon, ami a becsület keretein belül művelt, mégis nyitott és vagány, de emberi kapcsolataiban hűséges és megbízható embert fest a külvilág felé. A komfortzóna extrém lehetőségek és elvárások esetén szinte meg is szűnik. Illetve olyan tág határok közt működik, ami a normál életmódot élő emberek esetében elképzelhetetlen. Valószínűleg az ilyen szakmák, hobbik vonatkozásában is működik egy 'normál' és egy 'munka', vagy 'szórakozás' üzemmód. Gondolok itt példának okáért egy vadászpilótára, külhonban beépülő ügynökre, szexmunkásra, vagy akár egy diktátorra, királyi család tagjára stb. A komfortzóna határainak csökkentése / csökkenése, negatív irányban történő változása is elképzelhető. Klasszikus példa lehet a börtön, kolostor, választott remete lét.

Azt azért fontos megjegyezni, hogy a komfortzóna folyamatosan változik. A tanulás, iskola, kiváltképp egy tréning, pont a kimozdítás erejével él. Az a célja, hogy kis lépésekben hozzá adjon az egészhez, a komfortzónához, akár a személyiséghez is. Kortól, nemtől függetlenül bármikor változhat.

 Rugalmasság

Rugalmasságnak nevezném azt a képességet, amely az új helyzetek, ismeretek, tevékenységek feldolgozására, befogadására, integrálására teszik képessé az egyént. A rugalmasság fejlődhet, visszafejlődhet. Befolyásolhatják genetikai és tapasztalt dolgok egyaránt. Szoros összhangban van a komfortzónával, ami a rugalmasság alapját képezi.

Arra most nem térhetünk ki bővebben, hogy pontosan hogyan kapcsolódik, és pontosan mi változik ilyenkor rugalmasan. Lehet, hogy a tág komfortzóna teszi lehetővé a rugalmas viselkedést és a rugalmas attitűdöt. Esetleg egy bátor lépés változtat az attitűdön, ami hosszabb távon a komfortzóna határait kitolja; vagy pont egy csalódás húzza össze az attitűd érzelmi csatornáin keresztül. Sőt, az is elképzelhető,hogy ha egymás mellé vetítjük a komfortzóna szegmenseit, csatornáit (pl érzelem, karrier, hobbi stb stb.. de jó kérdés hogyan osztályozható, hiszen egyéni preferenciák mellett mérhető kizárólag), akkor az egyes görbék mindig kiegyenlítődnek, és a hozzá adott energia az egyik oldalon, hiányt eredményez a másikon. 

 Virtuális világok és az összefüggések

 Életünket behálózó virtuális világok viszont szembetűnőbbek, mérhetőbbek. Hatásukról sokat beszélünk, bár tényleges, átfogó kutatásból még mindig kevés forog közkézen, a téma felkapott jellege ellenére. A virtualitás, a virtualizáció ma már minden területen jelen van az életünkben. Rendszerint számítógépen valósul meg, de alapvetően - szabad értelmezésében -  a könyv olvasás, a festmény nézegetés, zenehallgatás közben történő képzelődés, vagy alkotás, rajzolás, tervezés stb. is kapcsolódik. Sőt, alapjául szolgál. Mondhatnánk, hogy a jelenség régi, csupán a megvalósulási környezet új. Ez az eszköz amin keresztül megvalósul, forradalmasította napjaink életmódját. A '90-es években még erőltetett, felesleges  divatnak tűnt, ma már - minden túlzás nélkül -  nehéz lenne kizárni az életünkből. 

 Tehát a virtualizáció alapjaiban nem új, nem feltétlenül rossz, és sok tekintetben az alkotás alapja, segítő eszköze. Egy oldala van talán, ami igazán vitatott előjelű. Egyszerre gyűlölt és imádott.  Ez a  közösségi médiát, a tömeges online kapcsolódást biztosító - vagy már fogalmilag azzá váló - része.  Az ilyen, erre épülő oldalak egyre komplexebb szolgáltatást nyújtanak. Megjelenésükkor, cc a 2000-es évek elején mindegyik egy szegmens köré épült. Vagy videotár, képtár, levelező rendszer, profil oldal, vagy a már '90-es években is jól működő csevegő alkalmazások voltak (amit eleinte csak igen zárt körök használtak). Ma már bármelyik össze köthető a többivel, és szinte mindegyik kínál csevegő és profil funkciót is; illetve össze épül más oldal funkcióival. Az igazi nyertes talán a profil oldal, a személyiséget kirakatban tündököltető lehetőség, ami közben videó, adat, képgalériát is magába foglal, együttműködve a többi weboldallal, alkalmazással. Természetesen kapcsolódik hozzá az okos telefon, ami állandó internet elérést, állandó kirakatot, néznivalót és valós időben elérhető barátokat kínál. És itt fonódik össze a három - címben említett fogalom. - Mert sok esetben - pont így 'konzerválják magukat' az emberek. Kapcsolatuk a külvilággal felszínes lesz, és többnyire csak a látott, nem a megélt élmények felé fordul. Nem vállalja fel a személy, hogy új helyen új emberek, új szokások felé nyisson, hiszen a 'barátai', virtuális társai, vele vannak. Azoknak reprezentálja az új élményeket, így kiemelve magát az új társaságból, új élményekből. És - bár a reprezentativitás szintjén rengeteg élménnyel gazdagodik - valójában nem él meg semmit annyira, hogy ki keljen lépnie a megszokott komfortzónából. Nem lesz rugalmas ha cselekedni kell, elviselni vagy elfogadni. Valószínű nehezen teszi túl magát a való élet kudarcain. Mindezen elemek összessége furcsa, sok ismerettel és kevés életélménnyel rendelkező, elég fejletlen személyiségeket szülhet. Különösen veszélyes a személyes viszonyok, barátságok és az intim kapcsolatok terén.  

 

 

2015/9/08 : dnes komment
Patríciusként nevelt plebejus gyerekek

Patríciusként nevelt plebejus gyerekek

Patríciusként nevelt plebejus gyerekek

 spoiled_kids.jpg

 Régen, a modern kor hajnalán a - "középosztály béli" -  gyerekek dolgoztak. Jobb esetben a szülőkkel együtt. Ez az együttműködés lefedte a mai "gyerekekkel való foglalkozást", hiszen ma is egyszerűbb a mi tevékenységünkbe bevonni őket, mint külön, kreatív, fejlesztő, trendi foglalkozásokat kitalálni, külön energiával működtetni a szabadidő rovására. Több gyermek esetében szintén, ott még össze is kell hangolni.

 A késő modern korban, vagy korai posztmodernben már jellemző volt a "mindent adjunk megy a gyereknek" szindróma, de leginkább a taníttatás terén. Ha például a gyermekünknek szebb jövőt szántunk, akkor garantáltuk a nyelvtanulást, és egy jó egyetemre való bekerülés lehetőségét. Viszont nem gondoltuk, hogy kertes házban kellene felnőni, és a felső 10 ezer életmódját kellene élni. Sőt, a jövőjét terelgettük és a jelenét áldoztuk a jövőnek.

 Manapság szeretnénk már gyermekkorában megadni a jövő és a jelen lehetőségeit egyben; de amíg a "partícius" családok rendelkeznek az ehhez szükséges anyagi, kapcsolati és  - jó esetben - kulturális tőkével, valamint a könnyed élet könnyed időbeosztásával, addig a "plebejus" szülők mindezt hitelből teremtik elő. Hitel a pénz amit felvesznek a banktól, de hitel az az energia is, amit a golf edzés és a francia tanár időbeosztása megkövetel. Nem a jól menő vállalkozásuk időpontjait lazítják, hanem a pihenő és szabadidő rovására, annak tőke készletét emésztik minden területen.

 Jó kérdés, hogy megéri....? Vagy pont kiölünk valamit a gyerekekből?

 

2014/8/31 : dnes komment
Démonok és emberek világának megítélése.......

Démonok és emberek világának megítélése.......

Démonok és emberek világának megítélése.......

demon-e1413371619280.jpg

 

A klisé szerint a mai kor embere nem hisz a természet-képzelet-felettiben. Sőt, úgy gondolja, hogy aki ezzel foglalkozik az nagyon nagyon ráér. Stabil világunk nem is igazán tud vele mit kezdeni. A vallásokat mint mentállhigénés tevékenység használjuk, egyfajta megnyugvás, összpontosítás terepe. Jó kérdés persze, hogy aki pl. mindennap vásárra viszi a bőrét, az valóban ateista, vagy mindig hisz valamilyen transzcendentális - akár saját teremtésű - képzelt világban?

 Nem tudjuk a választ, és nem is akarok állást foglalni. Viszont régen,- bármelyik korban a modernizáció előtt - mindig volt magyarázat a természetfelettire. - Hittek benne bizonyos módon, még ha  a magyarázat változott is a különböző korokban.

 Kérdés kinek van igaza? Onnan nézve egyszerűsít a mi világunk, vagy ők nem kerestek tudományos magyarázatot?

 Sokak szerint, nem lenne ma ennyi horrorfilm és sorozat, ha nem létezne az emberekben egy alapvető igény a természetfeletti kézzel fog ható nyomaira. Ironikusan meg is jegyezhetjük, hogy annak idején meg biztos a dokumentumfilm lett volna kuriózum.

Nézzük az ember szemszögéből. Igényünk van rá, vagy valóban létezik - csak tagadjuk? - Avagy soha nem volt csak ezzel magyaráztak dolgokat? És akkor mi az hogy kabala? MI az hogy Murphi?

 

2011/2/14 : dnes komment