A Zapa és a Zanya… és az Apák Napja…

A Zapa és a Zanya… és az Apák Napja…

A Zapa és a Zanya… és az Apák Napja…

 fatherandson001.jpg

Gyermekkoromban gyakran kérdeztem a kisebb-nagyobb családom tagjait, hogy miért nincs apák napja? Nem is tudom már kitől jött először a válasz (talán nagymamámtól), hogy: „Gondolj csak bele, akinek nincs apukája, az mit ünnepelne?”. Vagy akár, a klasszikus jelmondat: „Az anyák szülik a gyerekeket, ők hozzák világra”. Az anyák teremtő erejének, és a ’két-komponensű ragasztó’ egyik, - gyerkőcök által akkor még jobban ismert - elemének hangsúlyozása se véletlen, és aktívan él a köztudatban.  Persze – emlékeim szerint - a gyermeki kérdezgetés nem állt itt meg, és bizonyára tovább fejtegettük a kérdést, ami aztán teljes értékű válasz nélkül ’jegelődött’ – talán egészen – a soron következő anyák napjáig. És ez aztán így ment évekig, majd később a feledés és érdeklődés homályába veszett. Nem is merült volna fel tán soha többé, ha nem lennék magam is apuka.

 A szokás maga nem új keletű. Az USA-ban már a 1920 körül is ünnepelték, és ha jól tudom (Wikipedia alapján) pont az anyák tiszteletének szentelt nap váltotta ki a kezdeményező aktivitását. És ez csak az újkori vonulat. Ha bele gondolunk, ahol több-istenhit van/ volt, ott az apa (aki megegyezik sok helyen a férfi ikonikus képével), az apa isten tisztelete a valóságos apáknak szól, mint ahogyan – például - Mars isten is a hadvezéreket élteti. És a példa nem is túl elrugaszkodott, hiszen – ha jól tudom – az apák napja Oroszországban katonai ünnep is egyben. Innen nézve pedig az anyák napja lóg ki jobban a logikai sorból. Az apa tisztelete egyébként a Jézushoz kapcsolódó bibliai történetekben is megjelenik, és nem mint nemzetvédelmi hős; hanem gyermekét felvállaló, támogató, tisztességes apa képében manifesztálódik József. Ez a kettős elvárás-rendszer ma is teljesen elfogadott és követendő. Egy apa képviseli a férfi jellemet, ’hatalmat’, érvényesülést, becsületes munkát; de csak akkor fogadjuk el ’igazi apukának’, ha a családi életben is részt vesz, és törődik a gyermekeivel. Ezt a komplex megfeleltetést ma már az anyukákra is alkalmazzuk, – unisex elvárásokat támasztó világunkban - de az arányok még nem azonosak. Az amerikai, újkori apák napja viszont elsősorban a ’József jellegű’, önfeláldozó apát élteti. Az egyenlő arányú tisztelet nevében jelent meg ez az ünnep, ami szerintem minden szülőnek szól. Mindenkinek, aki a gyermekét tisztességgel, odaadással neveli. Külön napon ünnepeljük apát és anyát, de egyenlő tiszteletet biztosítunk a számukra.

 Miért reagáltak a származási családom női tagjai olyan furcsán annak idején az apák napját firtató kérdésemre? Bár a nagyszüleim sajnos már rég nem élnek, mégis úgy gondolom, hogy az I. világháborút követő éveket megélve, fiatal házasként a II. világháború után láthatták, hogy nagyon sok gyermek maradt teljesen árván, és – ezzel párhuzamban - rengeteg apuka halt meg a fronton. Talán valóban ironikusan hatott volna egy ’hivatalos’ apák napja. Minden társaságban volt olyan anya, aki elveszítette férjét; minden gyerekbandában volt apukát nélkülözni kényszerülő tag. A nehéz időkben, felelősség súlyát elkerülő, ’szökevény’ apukák pontos számáról nem tudok. Talán több volt, mint ma…. talán kevesebb. Az viszont bizonyos, hogy manapság elfogadott (elfogadottabb) a csonka család. Az újrakezdés lehetősége társadalmi szempontból könnyebb. Mint láthatjuk, a nagyszüleim prekoncepciója valós alapú, ’indokolt’ ellenérzéseken alapult. Később persze be lehetett volna illeszteni a magyar kultúrába is, de ez több okból nem történt meg. Az anya teremtő ereje, és az anyák előtérbe helyezése a férfiakkal szemben, egy pozitív diszkrimináció eredményeképpen keletkező beidegződés. Mivel a férfiaknak úgyis többet enged meg a sors, és – akár maguktól, akár munka, feladat kapcsán - könnyebben leválaszthatóak a családról (távolban végzett munka, katonaság stb.), az anyáknak előjogokat, vélelmezett tiszteletet biztosítunk. Apánktól kapjuk a rangot, de anyánk által bizonyítjuk a származást. Az a biztos.

 Az apák napja szerintem egy szép kezdeményezés. Nem erőltetett egyenlőség hajszolás, hanem valódi tisztelettel adózás, – ahogyan fentebb is említettem – a szőlői gárda férfi tagjainak is. Az apa szerepe – már hivatalosan is – elismert. A családban mindenkire szükség van, a családban mindenkinek van szerepe. A társadalmi létezés alapjait is ott tanuljuk meg. Ha nincs apukánk, vagy anyukánk, akkor a másik szülő azt a szerepet is felveszi, megpróbálja pótolni. Lehet ilyet? – merül fel bennünk a kérdés. -  Persze. A gondoskodás szempontjából igen. A hiány az ütköztetett vélemények, összecsiszolt attitűdök, a társas komplexitás oldalán jelentkezik. Tehát fontos az apa, nagypapa is. Tiszteljük, és ünnepeljük őket, amíg lehet, és amikor lehet. Talán eljutott a társadalom odáig, hogy hivatalosan is örülhetünk a szüleink létezésének. Akár anyuról, akár apuról legyen is szó!:-)

 

 

-CsehyDénes-

 foto forrás: https://comicvine.gamespot.com/star-wars-universe/4015-57038/forums/luke-skywalker-vs-darth-vader-context-and-circumst-1800921/

2018/6/18 : dnes komment
Online kommunikáció II. -  kapcsolódások

Online kommunikáció II. - kapcsolódások

Online kommunikáció II. - kapcsolódások

A Facebook korszak...

 fb2_1.jpg

 A Facebook, Twitter, Insta stb. együttes hatása jól ismert. Gyakran csak részlegesen megfogalmazott ugyan, de egyértelműen mai, (poszt)modern, kortárs és persze negatív. A működését már részleteztük egy korábbi cikkünkben. Valami más, valami új... máshogy motorizált. Mindenki egy időben, egy térben van jelen (lehet jelen). Nem köthetjük ismerőseinket, barátainkat, 'őket' a helyhez, a tevékenységhez. Nincs már 'srác az edzésről', 'manus a suliból', 'csajszi a környékről'... vagyis van, de nem feltétlenül az 'elsődleges helye a találkozásnak' válik azzá a címkévé amit visel. És nem 'ő' az egyetlen, akinél a címke elcsúszott. A legtöbben a megismerés közege után becsúsznak a feketelyuk  'esemény horizont' szegmensébe, ahol aztán - ahogyan említettük - a tér és idő merőleges vonalai elkezdenek közelíteni egymáshoz. Egyik se számít, egyik se különít el úgy, mint más kommunikációban. Talán pont ettől annyira új és 'más'. Ennek káros hatásairól sokat olvashatunk. Az addiktív jellege következtében egy érzékeny és kellően lusta fiatal (vagy bárki) - súlyosabb stádiumban  - minden élményét áthelyezheti a virtuális környezetbe. Ezzel elveszítve a barátait, kapcsolatait... és a pillanat élményét. Ebből a helyzetből gyakorlatilag lehetetlen kimozdítani, ha már minden visszaigazolást és 'érzést', élményt az online felületen keres. Az egymás mellett ülő, de telefont babráló ’baráti’ társaságokról pedig már nem is beszélve.

Ami számomra kérdés, hogy mindezen változások együttese - melyek felforgatták (felforgatták?) a kommunikációt - milyen szintjeit és hogyan változtatták meg az egyén személyes - és személytelen -  kapcsolatainak.

Több vágy is hajtja észrevétlenül és párhuzamosan az online felületek gyakori látogatásának igényét. Az ember alapvetően szeret megismerni másokat. Szeret ismeretségbe kerülni, jóban lenni érdekes (érdekesnek tűnő) emberekkel. Másrészről az állandó impulzus szintén igény, a fontosság - vagy éppen csak láthatóság - megélése. Mindkettő megjelenik együtt is, és akár a kommunikáció, akár az ''online metakommunikáció'' estében is, ahol csak tetszést... figyelmet nyilvánítunk, nyilvánítanak mások nekünk. Mindezen jelenségeket, eseményeket szívesen vesszük a való világban is, csak ott hamarabb találkozunk a negatív kísérő mozdulatokkal is. Ettől is vagyunk zárkózottabbak, nehézkesebbek személyközi ismerkedésben.

A valóságos kapcsolatok oldaláról pedig el vagyunk látva a megfelelő számú ismerőssel. Munkahely, hobbi, sport, család és barátok.... na és persze a szórakozás. Több elem is tartogat közülük lehetőséget új 'tagok' megismerésére. Elvoltunk úgy is..... miért kell mégis ez az új, ami nem is olyan jó és műanyag? Azért, mert ez instant, helyváltoztatás nélkül működik, és azon a felületen létezik, amin dolgozunk a legtöbben (vagy mindig elérhető helyen van). Nem igényel külön erőforrást (ahogyan nem is ad). Sokat, - de legalábbis -  többet írunk, mint sok évvel ezelőtt. Van, akit írás révén ismerünk jobban, úgy kommunikálunk vele könnyebben. Régen is kommunikálhattunk írásban, a levelezés létezett, működött, csak nem olyan könnyen.  Adott most a felület, adott az igény, a vágy, a lehetőség. Mindent átvesz az új világ, az új módszer? Véleményem szerint nem. Ugyanis - a tézisem alapján- nincs szükségünk több ismerősre, csak a lehetőségek egyik válfaja nyert hatalmas teret az életünkben. Az 'ismerős' szó önmagában az alap kategóriáknak, halmazoknak - mint családtag, rokon, jó barát, kolléga, sporttárs stb. - csak az 'ismerős' (nem mélyen csatlakozó) halmazba eső elemeit fedi le. Ez rugalmasan tágítható, mélyíthető, lazítható, de soha nem pótolja a való világ érzelmi rendszerének olyan alappilléreit, mint a családtag és a barát. Viszont enyhíti az impulzus hiányát részlegesen, de állandóan. Nem ad több 'valós' ismerőst, nem leszünk képesek több személyt kezelni, mint amennyit azelőtt. Nem is lesz több igényünk, ha a maximális baráti és egyéb aktív kapcsolati számot közelítőleg elértük a való világban. Az időt rabolja el tőlünk sajnos, miközben azt az impulzust, 'odafigyelést' pótolja; azt a hiányt, amit esetenként nem kapunk meg a valóságban.  

Az idő oldalán vesz el tőlünk, - és ezáltal a lehetőségek talaján -  ha a kapcsolataink egyébként teljesek és rendezettek; de támogathatja is a baráti szálak fenntartását, ha jól kezeljük. 

 

 -CsehyDenes-

 

 

 

 

  foto forrás: https://twitter.com/storyinpicture/status/681270012682711040

 

 

 

 

2017/8/14 : dnes komment
Online kommunikáció és az új világ -  a társadalom digitalizálódása

Online kommunikáció és az új világ - a társadalom digitalizálódása

Online kommunikáció és az új világ - a társadalom digitalizálódása

A Facebook korszak...

 facebook001.jpg

A Facebook-ról rengeteget lehet hallani, olvasni. Szinte közhely önmagában az említése is. Rendszerint a Facebook-on (FB-ként említve innentől) osztják meg az emberek azt a bejegyzést, -  cikket is - ami a FB veszélyességére hívja fel a figyelmet. Ez persze teljesen normális, hiszen a FB-on lehet a legtöbb FB-ozót elérni. Társadalmi megítélése igen rossz. Károsnak - de legalábbis - feleslegesnek; talán jópofának, de messze nem hasznosnak bélyegzik. Valóban így van?  

És mit is nyújt nekünk ez a korszakalkotó 'fertő felhő'? Vagy inkább egy hatalmas, innovatív kommunikációs szintér? 

 Érdemes megvizsgálni, hogy hogyan jöhetett létre a 'környezet', és persze - párhuzamban - a társadalom kellő nyitottsága, befogadási hajlandósága.

 Hogy az internetes korszak más, mint a nem internetes világ az mindenki számára egyértelmű.  Elcsépelt téma, mint szinte már minden, ami az ebből kinőtt problémákra felszínesen utal. Azt azonban kevesen tudnák meghatározni, hogy milyen mérföldkövek érintésével jutottunk el idáig. Milyen technikai vívmányok és hogyan befolyásolták az átalakulást? Erre részben azért nehéz választ adni, mert mindenki máshogy élte meg. Máskor jutott el hozzá a technikai eszköz, vagy máshogy realizálódott a jelenléte. Eleinte minden csoda csak egy új 'dolog'. A '60-as években úgy gondoltuk, hogy a számítógép, mint  - klasszikus - robot, helyettünk cselekvő, - talán emberszerű - gondolkodó 'lény' fog manifesztálódni (hiszen a hatalmas, egész termet betöltő szekrény számítógép - a kutatóintézetben -  nem kúszott be a polgári lakosság érdeklődésébe). A későbbi értelemben vett (asztali) számítógép, - ami a  '80-as évek ikonikus alakja - inkább mint számolási, számítási segítség és adattároló eszköz - esetleg 'játszótérként' tűnt fel (még nem volt része a napi rutinnak, de már ismertük, és megihlette a Sci-Fi írókat is). Mindkettőt a program, software teszi működővé, gondolkodóvá. Azonban ez a kódolt utasításkészlet - mint nagy jelentőségű alap egység - még nem épült be a gondolatrendszerünkbe akkoriban. Nem úgy, mint jelen korunkban. Ha manapság valakinek például az 'intelligens házról' beszélünk, akkor a kifejezés pontos ismeretének hiányában se fog iskolába járó kastélyokra gondolni; hanem összehangolt, központi vezérlésű, szabályozható háztartási elemek és rendszerek intelligens programmal történő működtetésére. Talán rögvest azt kérdezné az illető, - hogy ugyan nem ismeri pontosan a terméket -  de mégis melyik mobil operációs rendszerrel vezérelhető a központi elem? A software, - főként mint -  az operációs rendszer -  már rég legyőzte a 'szerencsés' féltekén élő emberiséget. Azzal dolgozunk, azzal ismerkedünk, szórakozunk, és még sportoláshoz is visszük magunkkal. Többet szidjuk, mint az aktuális partnerünket, de több időt is töltünk vele. Nem a két lábon járó, 3 méter magas, infravörös szemű gép rohanta le a Földet, hanem a megfoghatatlan, 'puha' program, aminek 'hordozó' kell, hogy tevékenykedjen.

 Mindeközben a társadalom pedig készült a 'jövőre', az átalakulásra. A Mami Hotel taglalásánál már megjegyeztem, hogy a jelenség készülődött, érlelődött, csak még nem volt ilyen nagy számban elterjedt és nem volt meg hozzá minden össztársadalmi feltétel. Volt már szélessávú internet, és ’réges-rég’ email-oztunk. A képeket saját kis oldalakra tettük fel. A kirakat funkció még nem volt fontos, de a jó barátokat már online is nyúztuk. Megnyitottuk a 'virtuális kocsmákat', de még nem vágytunk rá, hogy üvegfal nézzen a kocsmaajtó mellett a főtér felé. Nem akartuk magunkat feltétlen reprezentálni, csak felgyorsítani a kommunikációt azokkal, akikkel nem találkozunk.. vagy nem eleget. Úgy gondolom, ezen a szinten még mint egy plusz, mint egy új és érdekes lehetőség szerepében tetszelgett  az 'internet' és az online kommunikáció. Minden felgyorsult, miközben a régi kapcsolatháló is megmaradt. Felhívtuk egymást, hogy elkérjük az email címet és az ICQ, MSN stb. azonosítókat (ma pont fordítva). A nem szigorúan szakmai híreket, pedig TV-s és írott médiumokból egyaránt felszívhattuk. Annak örültünk, hogy az életünk felgyorsul.

 És fel is gyorsult. nagyon.. Sikerült a kapcsolattartás, -  a kapcsolat elérés -  sebességét növelnünk, idejét redukálnunk, ez tény. Persze ára van ennek is, mint mindennek. Felgyorsult, de cserébe - paradox módon - több időt követel magának. És mitől veszi el az időt? Főként a személyes találkozástól, személyes kapcsolattól. Ez valahol szomorú, miközben elkerülhetetlen. A klasszikus metakommunikáció elmarad, de sok info átjön, - méghozzá - Instant módon, valós időben. Viszont így sok időt kell töltenünk a felületen, ahol az információt megszerezzük. Megéri?

 A válasz egyszerű: Attól függ:) A mértéktől, a bevonódottságtól és a rá szánt időtől. A jelenség, és az összehangolt felületek együttes szerepét azonban nem szabad figyelmen kívül hagyni. Mások képeiből, élményeiből, kedvenc zenéiből igenis merítünk. Már nehéz más médiumot bekötni a rendszerbe, egyszerűbb instant módon beszippantani az online felületek ajánlásait. Kicsit olyan, mint ha régen, munka közben több TV csatornát is bekapcsoltunk volna. Néha a hírekre, néha a zenékre sandítva elkapnánk izgalmas információ darabkákat egy tudományos filmből is, amit hangosabbra tennénk az igazán izgalmas pillanatokban (de be is fagyaszthatjuk az érdekes csatornákat, ha több fontos inger egyszerre érkezik). Pont ez a lényege az online tereknek. A legtöbb forrás párhuzamban kezelhető, váltogatható. Nem maradunk le semmiről. Ez egy erős félelem volt annak idején, ami életre hívta - például - a videomagnót is. Sőt, a könyvek online olvasásával, még a 'megszerzés' problémáját is legyőztük. Ismerőseink vágyait, gondolatait, élményeit megismerhetjük... vagy elzárkózhatunk tőle, ítélkezhetünk. Ezt a 'szabadságot' régen is szerettük, ma is keressük. Nem szégyen.. valahol.. ez a társadalmi létezés. 'Követhetünk' blogokat, zenéket, előadókat.. mindent. A stílust és a kultúrát itt is (főleg itt) reprezentáljuk manapság. Inkább az a lényeg, - és fontos -  hogy mindezt mennyire tesszük tudatosan 'kulturáltan'; és mennyire realizálódik bennünk, hogy miközben mi is ítélkezünk, mások is így tesznek velünk kapcsolatban (természetesen az 'ítélklezés', 'ítélet' pozitív és negatív egyaránt lehet). Kicsit olyan, mint az 'urak' elmúlt korában, mikor a nagyszerűség és nemes eszme, vagy a gyarlóság és kegyetlenség hatalommal párosulhatott. Mindkettőnek lehetőséget ad, csak ez egyiknek senki nem örül, a másik meg hozzá tehet a világhoz valami hasznosat. Ma a szintér - bizonyos kapcsolati korlátok között - mindenkinek adott, csak az egyéntől függ, hogy egy 'troll', vagy egy másoknak sokat adó online 'mester' válik belőle

 Nem kérdéses ma már, hogy ez egy új kapcsolati szint, egy kapcsolatrendszer-elméleti-sík. Ha minden körből (munka, hobbi, sport, család) beválogatunk egyéneket, és egy komplex ismeretségi hálót építünk, akkor igen jól, egy felületen vezérelhetjük a személyes kommunikációhoz köthető dolgainknak egy részét. Máshogy nézve pedig egy felületen támadhat be mindenki. A feljebb említett mérték, balansz egyre fontosabb. Ha egy letűnt világ embere hozzá jutna egy ilyen online típusú, komplex kommunikációs hálózati felülethez, valószínű úgy érezné, hogy az 'ismerősei' elsötétített üvegfal mögé vannak zárva. Csak a beszélő résen keresztül érhetők el, viszont onnan bekiabálhatnak, akár a népgyűlés vagy fórum témáihoz is. A fal sötétítésének mértéke változtatható. Lehet olyan üveg, ami állandóan átlátszó; mások időszakosan nyitogatják, kifestik, savmart felülettel kezelik, vagy soha nem is teszik átlátszóvá. És ami a legfurcsább, hogy a rabszolga és a főkonzul is azonos üvegfal mögött ül. És ez így van! Miközben az eljárás némileg személytelen, mégis mindenkinek tálcán kínálkozik a személyes-virtuális tere, profilja. Ez az ismerősök összetételnek kulturális szerkezetétől, számától;  - és a személy közszereplő mivoltának mértéktől - függően változhat, de alapvetően nagyon veszélyes 'biztonsági' rés. Jól kell kezelni, és védeni.

 Tehát van egy olyan felületünk, ahol egyben kezelhetjük a különböző térhez és tevékenyéghez köthető ismerőseinket. Ezt eddig nem tehettük meg, - valós időben semmiképpen sem. - Rengeteg hatás ér minket, rengeteg információ, ami bombáz, támad, de közben sugall, ötleteket ad és segíthet is. A szűrés a mi dolgunk. El kell döntenünk kitől mit fogadunk el. Azonban érdemes nyitott szemmel 'nézelődni', hiszen az ismerőseink rengeteg értéket is közvetíthetnek felénk. A személyes kommunikáció háttérbe szorul, de akivel eleve van egy fejlett kapcsolatunk, - azzal egy részét bevonhatjuk - bizonyos közös élményekre célozva életszerűvé tehetjük a beszélgetést. Soha nem lesz olyan minőségű és nem pótolja a személyes kapcsolatokat. - Erre figyelni kell! - Viszont jóval több, mint a semmi. A veszélyességi faktor egyértelműen magas és több szintű. A személyes virtuális tér biztonságán túl a szabadidőt is képes 'elvenni'; és pont a kommunikációval öli meg az érdeklődést -  a jóval több élményt nyújtó -  való világból érkező ingerek és interakciók tekintetében.

Vajon mi lesz a jövő? Visszalépünk a múltba, vagy haladunk ezen a kapcsolati szinten tovább? Esetleg valamilyen hibrid világ?   

 -CsehyDénes-

 facebook002.jpg

 

 

2017/2/13 : dnes komment
Modern nagyszülők... Hol a hiba?

Modern nagyszülők... Hol a hiba?

Modern nagyszülők... Hol a hiba?

 family_watching_television.jpg

 

 Mi a nagyszülő fogalma, szerepe társadalmi, családi léptékben mérve? Mit várhatunk el tőlük? Miben változtak és mivé váltak?

 Volt egyszer egy nagyszülői réteg, amelyik mindenben segített, mindig elérhető volt és saját - anyagi és időre bontható -  erőforrásaival ellátta az unokákat; akár a mindennapokban, akár a hosszabb szünidőben is. Ez az ideális és idealizált kép: Olyan valaki, aki ráér, van valamennyi pénze, van lehetősége utazni, és vagy 'vidéken' él kellemes, rusztikus környezetben, vagy valamely városban ugyan, de sokat látogatható nyaralóval is fel van szerelve. Korát tekintve 55-70 közötti, energikus, káros szenvedélyektől mentes és művelt. Nincs igazán gondja, így türelmes és kedves. - A mai fiatal felnőttek és középkorúak valahogy így képzelik el a nagyszülőt. Ilyesmi személyekkel találkoztak annak idején, így élték meg az unoka szerepet, és ezt várnák el ma is, saját szüleiktől nagyszülői köntösben.

 Amiről pedig manapság hallunk, olvasunk, - egyre gyakrabban - az egy olyan 'szalon-nagyszülői' 'csoport', amelyik inkább a reprezentatív oldalon éli meg ezt az 'áldásos' lehetőséget. Büszkén mutogatják az unokák képeit, szívesen beszélnek róluk, de nehézkesen vigyáznak rájuk. Ha mégis, akkor sem mutatnak új utat, vagy - azt a bizonyos, - csakis általuk megismerhető 'nagyszülői tündérvilágot'. Nem viszik el őket nyaralni, nem kapcsolódnak be a napi 'üzemeltetésbe'. Sőt, akár még az unoka zavarhat is a napi TV sorozat nyugodt megtekintésében. Több unoka több napig tartó ellátásáról pedig szó sem lehet! 'Az már sok, az már más, az már fárasztó.'  Az említett -  életvezetési tanácsokkal nagyvonalúan, de az idejével és erejével szűkmarkúan bánó - nagyszülői csoport vajon hogyan alakulhatott ki? Vizsgáljuk meg - érintőlegesen - a jelenséget és önmagában a nagyszülőséget történelmi távlatból is. 

 Érdemes leszögezni, hogy a nagyszülő szerepköre alapvetően relatív. Nem tudjuk pontosan, hogy milyen nagyszülők voltak  évezredekkel jelen korunk előtt. A tágan értelmezett családnak egyértelműen része volt a nagyszülő, és mind a termelési egységben, mind a háztartásban, a gyermekfelügyeletben egyaránt szerepe volt. Bizonyára átadta az unokának, amit kellett, de tisztán megfogalmazott - érzelmi jellegű -  kötelességekről, társadalmi elvárásokról nem tudunk. A misztifikált, kedves, kellemes, ráérő nagymama és nagypapa képe nagy valószínűséggel párszáz évvel ezelőtt jelent csak meg. A nyaralást felvállaló, unokákért élő 'szupernagyi' pedig a közelmúlt terméke. Talán a '60-as évektől létezik csupán, és a '80-as évektől lett teljesesen 'alanyi' és 'közelvárás' több okból is. A nagyvárosokban rendszerint mindkét szülő távol (a munka nem kapcsolódik ma sem a városban élők lakhelyéhez) dolgozott az otthonától, a nagyszülő viszonyt nyugdíjas volt már 55-60 évesen a szocializmus derekán (és bizonyára a jóléti társadalmakban is). Ideje is volt, lehetősége is, és kellett is nagyon a segítsége. A múlt nagypapái, az ükapáink valószínűleg a mesterség vagy a háztáji gazdaságon keresztül adták át a tudást - és a bele rejtett szeretetet - nagyapáinknak mikor még unokák voltak. - Kivéve talán a gazdagabb réteget, - az unoka játékosan tanult, szórakozva ismerkedett a 'jövőjével', vagy annak egy részével. Utánozta a felnőtteket és közben megélte a gyermeki játékot. Ma se a szülők, se a nagyszülők nem dolgoznak együtt a gyerekekkel. Többségében nem a mindennapi munkát, hanem a szórakozást, a pihenő időt osztjuk meg érdeklődő gyermekeinkkel (akár a rekreáció rovására).  Ha mégsem így történik, akkor a közös munka rendszerint kuriózum, nagy általánosságban nem része az alapvető működésnek (mint például a közös hobbi barkácsolás). Ez egy nagy különbség a régi gyermek és unoka-nevelés rendszerében, módszerében. A napi munkába történő bevonás sok türelmet és időt igényel, viszont egyfajta együttműködést épít és a szocializációs képességeket is fejleszti. Később a gyermek ’integrálttá’, a családi gazdálkodás, 'rendfenntartás' részesévé válik. Nem 'céltalan' szórakozás a vele való foglalkozás. Ezt a szerepet ma részben az iskola, az intézményi hálózat pótolja.

 A tényszerű, kortárs okokon keresztül szemlélve a jelenséget, mindenkinek feltűnik 3 lehetséges,- a tüneteket nagyban befolyásoló - komponens. | 1. A mai nagyszülők idősebbek, átlagéletkoruk magasabb az unokák éveire vetítve; hiszen eleve a szülők később vállalnak gyermeket. | 2. Gyermekeink 'rosszabbak', öntörvényűek, nem akarnak feltétlenül megfelelni a standard csoportnormáknak. | 3. A nyugdíj korhatár kitolódik, amivel párhuzamban az értéke csökken. Érdemes mellékkeresetről gondoskodni majd-minden nyugdíjasnak, ami persze 'megmérgezheti' a felhőtlen nyugdíjas éveket. 

 Ha összegezzük a fent leírt posztmodern folyamatokat, és egybe vetjük a  - 3 szimptómába sűrített -  megfigyelésekkel, talán már nem is olyan furcsa a 'szalon nagyszülő' jelensége. A mai nagyszülők korosztálya volt az egyik első 'csoport',  aminek tagjait -  ugyan a háború és a forradalom borzalmai már nem érték el, viszont -  az 'önkihasználás' szele megcsapott. Náluk jelent meg - körülbelül a dolgozó éveik derekán - a hajszolható, mindig több és több erőt 'elvonó' munka képe. Amivel párhuzamban az addig is jelen lévő társadalmi és osztálykülönbségek, a gazdagok és szegények keserű szeparálódása hangsúlyosabbá vált. A sok munka pedig - a vágyott önmegvalósítás és gazdagodás mellett - társadalmi léptékben a széteső, stresszes, türelmetlen családok kórképének kialakulásában is szerepet játszott.

A társadalmi környezet volt már ideálisabb, de ettől még a szerepelvárások nem változnak. A szülő is kiáll a gyermekéért gazdagon, szegényen, jóban-rosszban. A nagyszülő is legyen nagyszülő mérsékelten ideális környezetben? Természetesen igen, de - úgy tűnik - nagyban befolyásolja a nagyszülői képességeket, ha a nagyszülői pár viszonya nem felhőtlen. Ha már régóta nem élnek harmóniában, - esetleg rossz a viszonyuk -  akkor ez diszharmonikus életvitel sok energiát és gondolatot vonhat el az unoka-gyerkőcök támogatásától (is). Az egyedül élő nagyszülők gyakran bele adnak minden lehetséges erőforrást a nagyszülői meseszínházba, és sokan kapnak vissza édes energiákat az unokáktól. Persze két embernek mindig könnyebb a gyermeküzemeltetés (akár unoka, akár édes-gyermek), a társas - vagy egyedüli  - magány rendszerint 'kellemes' önzéssel párosul;  - amit a fent említett kiégés, csalódás és élet-fájdalom jól táplál.

 Nagyszülőnek lenni - véleményem szerint - egy új esély a megújulásra. Sok energia befektetésével, sok élményt, erőt, szeretetet és 'fiatalságot' kaphat vissza az idősödő személy. Ha azonban nem él ezzel a lehetőséggel, akkor marad a 'Szulejmán', 'Izaura', vagy a 'meccs' és a 'híradó'; aminek átélésében persze zavarhat a kicsi családtag, és elmarad a fejlődés, nem változik meg a megkeserített élet. 

- CsehyDénes-

 

 

2017/1/14 : dnes komment
Ha létezne időutazás....

Ha létezne időutazás....

Ha létezne időutazás....

Gondolat ébresztő gondolatok

timetraveller.jpg

 

Mi történne, ha utazhatnánk az időben..?

  ...Ez a poszt egy kicsit rendhagyó, és gondolatiságában nem köthető szorosan a kortárs társadalmi problémákhoz,... mégis elgondolkodtató lehet....

 Időutazás bizonyos értelemben mindig is létezik, létezett. A földrajzi és kulturális különbségek együttesen félelmetes életmódbeli szakadékokat képesek generálni egyazon idősíkon belül. Példának okáért egy svéd kisváros lakosainak életmódja összehasonlítva egy afganisztáni faluval komoly, - évezredek alatt sem áthidalható - eltéréseket mutathat. A technológia eszközök inkább csak külsőségekben, viszont a feudális és a posztmodern társadalom különbségei, és a kapcsolódó attitűdök, normák rendszere alapvetően változtatja meg az életkörülményeket és a gondolkodást. Ennek köszönhetően bizonyos fokig átélhetjük ezt a 'kalandot' futurisztikus eszközök nélkül is. Mindig van olyan mélység, fejletlenség, - vagy a másik irányból nézve olyan fejlettség -  ami már átminősül, és más korba repít. Így az időutazás egyszerű módszerekkel, egy időn, koron belül is - alternatív módon - elérhető.

 Mégis inkább azt nehéz elképzelni, - és megidézni -  hogy a mi kultúránk milyen volt; vagy bármilyen ismert, - főként virágzó - társadalom hogyan élt, létezett. Főleg olyan, ami már nem úgy működik mint akkor, vagy nem is létezik. És a még érdekesebb, izgalmasabb és veszélyesebb része a múltbéli személyek jelenbe helyezésével, ill. a mi magunk korábbra vagy későbbre utaztatásával kezdődik. Rendszerint vagy egy életérzést, vagy egy eseményt szeretnék 'megkapni'. Végig sétálni a körúton 1905-ben, vagy egy LGT koncert a Tabánban 1979 tavaszán? Esetleg Mátyás Király megkoronázása? Talán aktív résztvevőként szerepelni, - például - az 'Actiumi csata' valamely hadihajójának kapitányaként? Minél messzebb utaznánk az időben, annál inkább felmerülne - a nyelvi korlátokat, és más időben történő esetleges sérüléseinket nem számolva - a történelem megváltoztatásának lehetősége is.

 Egy másik forgatókönyvben pedig letűnt korok szereplőit hívhatnánk meg jelen korunkba, kultúránkba. Hadvezérek, művészek vagy akár egy dédnagypapa tanácsait, élettapasztalatát is felhasználhatnánk a döntéseink meghozatalánál, vagy akár a mindennapi szokások kialakításánál. Jobban döntenénk? Máshogy élnénk? Nem tudom..., de bizonyára sokat jelentene nekünk, ha megkérdezhetnénk egy olyan személyt, akit egy-egy döntése vagy cselekedete okán évezredek óta tisztel az emberiség nagy része.

 Az előbbi két típus válfajaként, - nem elszakítva azoktól, de külön kezelve - megemlíthetjük azt az eshetőséget, amikor kizárólag egy bizonyos személyhez történő kötődésünk miatt  utaznánk. Iránya szerint járhatunk a múltban - mikor még létezett az a valaki; - vagy a jövőben, - mikor már élni fog. - Megnézhetnénk a magzati korban lévő gyermekünket a születés után, a nagyszülőkkel találkozhatnánk még egyszer stb. Ilyen esetekben,  - akár 'Solaris szindrómaként' is említhetnénk -   a térnek, kornak nincs szerepe, csak a személynek, akivel találkozni szeretnénk.

 És mégis mi történne, ha valóban létezne időutazás? Természetesen senki se tudja pontosan. Viszont sok fogalom értelme megváltozna vagy eltűnne. Eltűnne például a felelősség szó, hiszen mindent lehetne korrigálni a múltban? Vagy pont ellenkezőleg? És azzal lennénk elfoglalva, hogy mit tudnánk minél korábban jobbá tenni? Ergo még azért a 'múltért' is felelősek lennénk, amit nem mi alkottunk? 

 A történelem megváltozna, ha vissza utaznánk, és megváltoztatnánk valamilyen folyamatot. Ez egyértelmű. Talán akkor is megváltozna a történelem, ha valakit a múltból a jelen időbe transzportálnánk. Elképzelhetően a személy másképpen döntene, egy időutazás után - ha nem törlődik a memóriája. - És talán a mi jövőnk is megváltozna, ha találkoznánk valakivel a múltból. Mi történne a családdal és önmagában a kapcsolatokkal? A családi összetartás átívelne az éveken? Mindenki ott ülne az asztalnál a karácsonyi vacsoránál? Vagy elveszítené a jelentőségét? Egyáltalán, melyik korban élnénk? A 'boldog békeidők' megfelelne az egész családnak? És az ország hogy döntene? Vagy Európa? Nehéz lenne az érdekeket egyeztetni. Ha pedig a jövőbe lépkednénk, már a magunk, családunk, vérvonalunk sorsa is kérdéses lenne. Ki merne szembe nézni saját halálával, nyomorúságával? És ki jönne vissza, ha ott minden jobb?

 Aktív résztvevőként bármikor bajt kavarhatunk, ha nem a saját korunkban élünk. Biztonságot más korok lakóinak, csak úgy nyújthatunk, ha észrevétlen, 'átlátszó' szemlélőként utazunk. Hogy mindez ránk, utazókra milyen hatással lenne, az megint kérdés lehet, de minden érdeklődő utazás a hatások, élmények felszippantásának céljából indul.

 Ha - az egyre inkább elfogadott -  multiverzum elméletét beillesztjük a lehetőségek közé, akkor a felelősség nélkül indított időutazás megvalósíthatónak tűnhet. Elképzelhetően nem pontosan az a kor, amit keresünk, de egy olyan, amiben az a társadalmi struktúra még működik, - vagy már működik (újra)? - megtekinthető, átélhető. (Pl.: fejlett technológiát alkalmazó, feudális rabszolgatartás, vagy kőkorszaki kapitalizmus?) Sőt, megváltoztatható, hiszen nem (vagy nem tudjuk mennyire) a mi jövőnk. Esetlegesen pont az 'átugrások' mentén keletkeznek újabb párhuzamos világok?

 A kérdéskör erősen elgondolkodtató, -  és talán túlzottan futurisztikus is -  de a manapság kialakítható virtuális világok mentén kapcsolódhat a jelen kor problémáihoz is. A virtualitásba menekülés, 'párhuzamos' világban létezés elvonja a figyelmet és az erőt a 'ma' kihívásaitól, így befolyásolva a valós jövőt.

 - CsehyDénes - 

multiverse.jpg

2016/12/05 : dnes komment
A Munka Szubjektivizációja, Szubjektivizálódása; és a tendenciák

A Munka Szubjektivizációja, Szubjektivizálódása; és a tendenciák

A Munka Szubjektivizációja, Szubjektivizálódása; és a tendenciák

manager3.jpg


 A szubjektivizáció jelentésének értelmezésére, illetve magyar nyelvi környezetbe illesztése nem könnyű feladat. Talán ez az egyik sarokpont, amit a két nyelv, - a magyar és az angol - teljesen másképpen kezel. Ahogyan az ’object’, és a ’subject’ kifejezés egyenrangúan és egyértelműen elkülöníthető az angolban, azon natív, rideg és ésszerű formájában magyarra nem konvertálható. A ’tárgyi’ és ’alanyi’, a magyar nyelvben teljesen másképp értelmezhető, nem fejti ki a kívánt hatást. Mégis megpróbálnék, egy - nem túl ’objektív’, nem sokkal magyarabb, de meglehetősen találóbb – szót illeszteni a szubjektivizáció értelmezéséhez. Ez pedig a ’bevonódás’, vagyis saját, belső és külső hatások alapján ’bevonva/bevonódva lenni’. Ezáltal kicsit igazodva az angol jelentéshez. Hiszen az object, objektív kívülről, a subject, szubjektív ’bentről’, a folyamatból, és érintettként szemlél. Már említettem, hogy – a munka szubjektivizálódása - egy ’jól ismert’, mégis nehezen megfogható, nehezen definiálható jelenség. Zygmunt Bauman szavai közelítőleg leírják, de nem nevezhető pontos meghatározásnak: „Mára már nem az a cél, hogy a munkaidőt a minimálisra csökkentsék, több időt felszabadítva így a szórakozásra; épp ellenkezőleg: teljesen el kell mosni a hivatást a szabadidőtől, az állást a hobbitól, a munkát a pihenéstől elválasztó határvonalat, hogy a munkát magát a legmagasabb és legkielégítőbb szórakozás szintjére emeljék.” Périlleux definíciójával élve pedig: ”Akkor beszélünk a munka szubjektivizációjáról, ha a termelékenység és a siker érdekében, az alapvetően nem munkához kapcsolható személyes értékeket, – időt, kreativitást, képességeket, rugalmasságot - is a munkahelyén kamatoztat, oda von be a dolgozó. ”  Bauman idézete nem ezen fogalom konkretizálására, vizsgálatára íródott, csupán én ragadtam ki és találtam megfelelőnek, rávezetőnek. Láthatjuk, hogy Bauman – talán - az élménytársadalom irányából közelít, Périlleux pedig a munka oldaláról szemléli. Egy másik megfogalmazásban pedig: „a munkavállalók jelentős csoportjai körében terjedőben van az a törekvés, hogy belsőleg részt vegyenek a munkájukban, belevihessék személyiségüket, és a munkán keresztül saját kompetenciáik megerősítését tapasztalják meg, (…) és lehetőségük legyen tevékenységüket a személyes kibontakozás és önmegvalósítás dimenziójában értelmezni.”  Én, - ha nagyon tömör akarok lenni – úgy fogalmaznám meg: 'A dolgozó eggyé válik a munkával. – Bővebben pedig: A dolgozó képes minden egyéni, privát, - a munkakörhöz alapesetben nem kapcsolható, – képességeit és értékeit bevonni a munkába, ezzel növelve saját aktivitását és kreativitását, ami közvetve a munkáltató termelékenységét fokozza.' A munka szubjektivizációjának korszakokon átívelő létezéséről nincs tudomásunk. Ha a katonák vagy kora-középkori papok, szerzetesek életmódjára gondolunk; önkéntelenül is észrevehetünk némi hasonlóságot, de azt a tevékenységet akkor a mai értelemben nem kezelték munkaként. Extrém példaként, a rabszolgaság egy részének speciális feladatra történő válogatása, nevelése, ’tenyésztése’ pedig nem kezelhető bevonódásnak. A tökéletesen ’szubjektivizálódott’ személy, aki a képességeinek és idejének minden apró kis részletét bevonja, és ezt maximálisan el is várják tőle, – enyhén viccesen, de találóan - egy hírszerző ügynök lehetne, azonban az önkéntes bevonódás ott is erősen megkérdőjelezhető. Gyors összefoglalásban: ha létezett is a múltban szubjektivizálódott munka, az elszigetelődött és specializálódott; nem érintett teljes generációkat, mint ahogyan a technikai és társadalmi körülmények se voltak össztársadalmi mértékben elérhetőek.

És a tendenciák..


Ami a munka szubjektivizációjában változott világunkban, és ami új, az a mértéke és térnyerése. Mondhatni beszivárgott bérmunka világába. – Min keresztül a kultúránkba, életmódunkba is. - A körülményeket, a megvalósulási környezetet, - mint a fogyasztói társadalom, a ’multi’ cégek és a technikai lehetőségek – már részleteztük, vagy egyéb forrásból ismert majd minden olvasó előtt. Bár a jövőről még nem alkothatunk pontos képet, de ha a ’ma’ értékeit szemléljük, óvatosan kijelenthetjük, hogy eljött a munka szubjektivizációjának a kora. Bizonyos, hogy a fent említette környezeti feltételek, és a - fogyasztói társadalom, és annak ’virtuális tagozata’ (internetes, ’választható’ személyiségek)  által sugallt – rugalmas identitásképzés, és folyamatos ’vágykeltő elem keresés’, mind megkönnyítik az alanyiság bevonását, és így a ’megfelelő’ személyiség kifejlődését. A munka szubjektvivizációjának mai aspektusai nem is tárgyalhatók korunk jellemző társadalmi tendenciái nélkül. A témakör jóval összetettebb, mintsem egy egyszerűen megfogható kifejezés; és szorosan kapcsolódik a posztmodern kor emberéhez, embertípusához. Létezik pszichológia, humánerőforrás, gazdasági, - akár filozófiai - és természetesen szociológia vonatkozása is. Egy interdiszciplináris kutatás kitűnő alanya lehetne, melybe most összezsugorítva kell belecsempészni, a más tudományokból kiinduló, de szociológiára letisztult elméleteket is. Mindez kitűnik Heidenreich szavaiból is, miszerint a 'szubjektivizáció, - mai formájában - nem kezelhető elkülönülten a gazdasági változásoktól, ahogyan az álláspiac alakulásától, vagy az új szervezet felépítési módszerektől sem. Jelen korunk munkahelyi szubjektivizációja, valahol a modern kor végén kezdődött. Akkor azonban még koránt sem volt biztos a kapcsolódó pozitív tendencia. Szemben a ’60-as, ’70-es évek félelmeivel, az ’összeolvasztás’ a vállaltok számára kitűnő eredménnyel zárult.' Szinte megtörtént az, amire legmerészebb álmaikban se nagyon számíthattak azelőtt. A dolgozó saját magát kontrollálja, szabályozza. Semmi szükség ellenőrző módszerekre, melyek drágák és csak mérsékelten hatékonyak. Gyakorlatilag ezek a fegyelmező, bizalmatlanságot sugalló ’eljárások’ akadályt gördítenek a munka szubjektivizáció elé; azt pedig nem engedheti meg magának egy vállalat sem. A kreativitás és az igazi elkötelezettség csak így csalogatható elő, mely képes – eddig szinte ismeretlen – potenciált csempészni a munkába. Az új ’munkaetika’ megengedi magának, elvárja az improvizáció képességét, mely a legújabb kutatási eredmények alapján eleve más agyi területet aktivál, máshonnan, máshogy dolgozik. Felmerülhet a kérdés, hogy kik a legveszélyeztetettebbek, legbevontabbak, magyarul kiket érint igazán az új tendencia? Pont azok, akik az ’élmény társadalomba’ is könnyen bevonódnak, és él bennük a bizonyítási vágy: a fiatal felnőttek, kik szeretnék ’megmutatni magukat’. (Mgj.: A fiatal felnőtt kormeghatározást jelen esetben a 22-30 éves kor közé tenném.) Egyre inkább, egyre nagyobb mértékben vonódik be a személyes képességek tárháza, amihez társul a – szinte – valós idejű visszaigazolás, elismerés igénye. És, – mint a legtöbb esetben, amikor az ember teljes lényét hozzá adja ’valamihez’, – elengedhetetlen, hogy elfogadható, ’normákba illeszthető’ ideológia társuljon – önmagában is – a folyamathoz. Ez egy nagyon fontos jellemző, ami különösen érdekes a menedzserek vonatkozásában.
Mint már utaltam rá, a szubjektivizáció nehezen kivitelezhető, bizonyos fokú általános – a munkát és a magánéletet érintő – összemosódás nélkül. - Erre már Bauman is utalt. - Sőt, a nagyfokú bevonódás alapfeltétele a határok ilyen jellegű elmosódása, ami tömeges szinten nem képzelhető el a munkára, – és talán általánosan mindenre – vonatkoztatott alapvető társadalmi normák gyengülése vagy felbomlása nélkül. A leomló határok, normák adnak teret, a személyes értékek beáramláshoz a munkába, és szinte ’eltulajdonítják’, ’beszippantják’ azokat, mint a flexibilitást és az önszervezés képességé konvertált formáját.

Jól tudjuk, hogy az idősebb generációk másképpen szocializálódtak. Feltehetnénk a kérdést, hogy mitől? Hiszen az ember mindig ember volt, kapcsolatokkal és viszonyokkal. – Kellemes klisét faragva. - Talán maga a kor ilyen mértékben képes determinálni? A válaszhoz akár Durkheim akár Bauman, vagy akár Ferge Zsuzsa is segítségül hívható, de a kulcsszó az individum és az integráltság. Ezen két fogalom mentén kell ’belőni’ az egyént, majd ezen keresztül fel lehet vázolni a csoportot, annak várható munkahelyi kohéziós együtthatójával együtt. „A kiképzés hagyományos, panoptikus módszerei”, mint a katonaság, a bentlakásos iskola, vagy bármilyen hierarchikus felépítésű közösség; - esetleg funkciójából következően szoros együttműködés igényű csoport, mint egy zenekar - megköveteli, de legalábbis igényként fogalmazza meg az egyénnel szemben az alapvető integráltságot. Legyél egy picit senki, hogy aztán valakivé válhass! – lehetne egy mottó sok intézmény – akár társadalmi intézmény - virtuális ajtaján. A fiatalabb generáció tagjai azonban rengeteg elvárással találkoznak szocializációjuk és tanulmányaik során, melyek ki vannak élezve az egyéni képességekre és egyénileg megszerezhető tudásra. A panoptikus intézmények, - már csak az idő faktor miatt is - nehezen kebelezik be az egyént. A kötődés és kötöttség, csak akkor kifizetődő szemükben, ha a megtérülés garantált. Ez nem csak önzés, de jól felfogott érdek is. Saját irányításunk alá vonni jövőnket óriási felelősség, és rengeteg munka. Az idősebb generációnál a bizonyítás vágya a korosztály, az ismeretségi kör felé irányult inkább. - „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat” (József Attila). – Bár még később kitérünk rá, de a csoport validáló hatása effektívebb lehet, mint az egyéni önvizsgálat. A folyamatos önelemzés, önmarcangolássá válhat; különösen azoknál, akik a jó teljesítmény érdekében, maximális, irányított kontrollt alkalmaznak az életük felett. Egy 2006-os kutatás szerint a kanadai és amerikai fiatalok pontosan ezt teszik. Megpróbálják tökéletes munkaerővé faragni magukat, egy „individuális és önvizsgáló eljárás” részeként. Mégis, az egyéni képességek nem ’túl-élezésének’, és a bizonyítási vágy kellő időben történő felfüggesztésének megvan az a kellemes, és hosszú távon kifizetődőd hatása, hogy az ember nem marad egyedül a munkával, és képes maga köré, vagy mellé csapatot szervezni. Rendszerint, – az eddig említettekkel párhuzamban – a fiatalok gőzerővel vetik be magukat a munkába. Mindent bele adnak, de csak abban az esetben, ha a célokkal, elvekkel azonosulni tudnak. A rutin, vagy állandó feladatok tekintetében szintén elvárás, hogy az érdeklődés fenntartására alkalmas legyen; vagyis a szubjektivitás/szubjektivizálódás logikájának megfeleljen.

A ’70-es évek válságai hatására, a ’80-as évektől meginduló munkaerőpiacot jellemző változások, fiatalokat kezdték előnyösebb helyzetbe juttatni. Hogy a munka szubjektivizáció miért a fiatalokat érinti többségében, azt nem kell különösebben részletezni. Bele nőttek abba a struktúrába, ahol a struktúrák nem igazán léteznek. Sok kutató készült egy ’generációk közötti összecsapásra’, ami a ’80-as években nem is volt annyira elképzelhetetlen a ’nyugati’ világban. Ma - úgy tűnik, - kortárs világunkban a fiatalok is inkább a munkahelyük biztonságára figyelnek, sem mint a lázadás örömére.
Saját tapasztalatom szerint a megélt évek száma alapján történő csoportképzés önmagában nem feltétlenül különíti el a generációkat. Érdekes gondolat, hogy egyáltalán mi képes generációt képezni? Létezik egyáltalán posztmodern generáció? Vagy a nem-generáció a ma generációja? Talán a generáció ismérvei önmagában átalakultak, és nem annyira a kulturális vonal, hanem az életmód és a ’hozzáállás’, valamint az attitűd meghatározó. A munkaetikában vannak jelentős eltérések, főleg a szubjektivizáció és a vele együtt dolgozó flexibilitás és lojalitás terén, amelyek megléte némileg szóródik a korcsoportok között. Ugyanakkor a flexibiltás se feltétlenül köthető a korhoz. Ha le kéne írnom az ideális, valószínűsíthetően a munkába könnyen ’bevonódó’ személyt, akkor mindenek előtt feltételezném, hogy jól képzett. Valahonnan be kell vonni azt a tudást és kompetenciát. Egy jól képzett, sok lehetőségre felkészített személynek, ez a fajta energia mozgósítás nem eshet nehezére. A kor tekintetében alapvetés lehetne a fiatalság, de szerintem inkább egy bizonyos ’fiatalosság’ és nem a konkrét kor a mérvadó. Különösképpen a menedzsereknél. Miként ez egy vezetői, irányító, koordináló szerep, ritkán kerülnek 22 évesen ebbe a pozícióba. 

Konklúzió..

 Mi lehet a veszély forrása? Mi veszélyezteti a szubjektivizálódott munkát végző személyt? Vagy talán az említett jelenség minden gondot megold a munkaerőpiacon? Természetesen nem. A kiégés veszélye fokozott. Sőt! Bizonyos idő elteltével már nagyon jól kell 'egyensúlyozni'. Ma már úgy tűnik, hogy a munkára - mindenre - is igaz az 'energiamegmaradás törvénye'. Amit bele rakunk azt először is elő kell teremteni. Utána pedig vissza kell csepegtetni. A munkába bevitt képességeknek is képződni kell valahol, aztán - típustól függően - újratöltődnie. A szabadidős tevékenység előkészíti, segíti a munka támogató kompetenciákat, a munka pedig megalapozza a szabadidő jellegét. Összetett munkához összetett képességek illeszkednek. Hosszabb távon pedig ezt csak a 'teljes' élet, a sok kiegészítő, elmozdító, megújító tevékenységek egyensúlya adhatja meg. A sokrétű kikapcsolódás, és a máshonnan is támogatott identitás legalább olyan fontos mint a munkában való siker és önmegvalósítás. Úgy tűnik, az 'offline' életmód újra teret hódít, de csak részben; megőrizve az online élettér lehetőségeit, viszont kizárva annak állandó, izgató lüktetését. Nagyon enyhe visszaáramlás fedezhető fel. A 'tér' elmosódott, de az idő visszakorlátozódik, hogy megmaradjon az 'újratöltödésre' szánt intervallum.

 

 

2016/4/19 : dnes komment
'Bűnös' lelkek vonzásában..?

'Bűnös' lelkek vonzásában..?

'Bűnös' lelkek vonzásában..?

 pszicho.jpg

Sok helyen olvashatunk - interneten, női magazinokban, pszichológiai jellegű kiadványokban - a köztünk élő, a társadalmat behálózó 'szörnyekről', furcsa emberekről; akik manipulatív módon behízelgik magukat a 'gyanútlan' személyek érzelmi bűvkörébe, majd így okoznak lelki sérüléseket, - miután elvették mindazt ami nekik kell. - Ezek a cikkek gyakran említenek módszereket is az ilyen emberek felismerésére, azonosítására, a párkapcsolati csalódások alapvető pszichológiai szűréssel történő elkerülésére. Az említett 'lények' taktikája kémregénybe, esetleg démonüldöző  esettanulmányokból készült filmek analógiájába illeszthető. A leírások alapján úgy néz ki, hogy legtöbbször lehengerlőek, behízelgőek. Saját, - igényes - világgal rendelkeznek, ami nagyon hasonlít a 'miénkhez' ('normális' emberekéhez). Miközben integrálódnak, és a mi rendszerünk szabályait ismerve már jól mozognak a normáink és vágyaink között, megmutatják saját, hasonló értékrendjüket. Sok esetben nyitnak új kapukat. Sőt! Tudnak még egyet csavarni, hozzá tenni a mi jófajta életérzéseinkhez. Vagy csak pont 'tökéletesen' illeszkednek az általunk felrajzolt képbe, és mindemellett még érdekesek is. Akár fúziót is teremthetnek a két énkép között, összeolvasztva az amúgy is hasonló előnyöket.  Persze a kifinomultság, speciális képességek és önbizalom - mint IQ és EQ -  szintjén nagyban különbözhetnek, így a lehetőségeikben is eltérőek. A 'képződmény'  az egyszerű zsarolótól, szuper jó manipulátoron át a - spirituálisan is 'felfegyverzett', látó képességekkel ellátott  - fent említett 'démonig' terjedhet. A cikkek említenek pszichopatát, szociopatát vagy akár nárcisztikus személyt. Mindegyik típus más, - miközben hasonló is -  és persze az írásokban mindegyik kellően ijesztő lehet. Ezért sem érdemes belemenni a szociálpszichológiai kifejtésekbe, mert a gondolatok leírói se mindig pszichológusok. Egyértelmű hasonlóság, hogy mindegyik kórkép olyan emberről beszél, aki a társas helyzeteket, interakciókat kívülállóként kezeli, és mindent magához mér, magában mér, magából indul ki. A társas helyzetek külső szemlélőként történő elemzése, - ha nem egy érzelmi viszonyról van szó -  nagyon is megfelelő, célratörő lehet. Ha belegondolunk, egy speciálisan képzett, beépített ügynök is pont így cselekszik. Úgy kell részt vállalnia társas interakciókban, hogy 'az itt is vagyok, meg nem is' jellegű, érzékeny, gondolati és 'érzelmi' síkon maradjon és mozogjon. Így tud megfelelni, brillírozni, kitűnni, és ezáltal beépülni. Aktív résztvevőként kerülheti csak el a gyanút. A dolog ebben az esetben tudatos, és a cél nem önmaga, hanem az 'ügy'. Azonban a mentális és érzelmi igénybevétel is egyértelmű. A 'pszichésen beteg' személyeknél a jelenség nem - vagy csak részben - tudatos. A megszerzés energiája megvan, a bizalomé viszont ritkán. A baráti kapcsolataikban is lehetnek felszínesek, de jellemzően az erős érzelmi integrációt igénylő, - főleg párkapcsolatok -  terén lesz látható az 'elváltozás'. Rengeteg módon jelenhet meg ez a kisebb-nagyobb torzulás. Van, akinek a ridegsége és nagyvonalúsága mögött valójában durva ragaszkodás van; vagy olyan személy is létezik, aki egy kétszemélyes, őszinte beszélgetést  nem képes elviselni, mégis nagyobb társaságban hiteles és 'eredeti', igazi 'barát', 'szerető' tud lenni.

 Mi egyezik a vizsgált személyiségképekben, gerjesztett jelenségekben ha a lelkek mélyére nézünk? Majd minden orgánum egyetért abban, hogy valamiféle - beléjük égett - érzelmi hiányt dolgoznának fel folyamatosan. Meg akarják szerezni azt a biztonságot, amit nem kaptak meg soha. Mivel nem ismerik, keresik. Agyukkal 'látják', hogy valaki képes megadni, de a fájó érzéseik keresésben, vadászatban manifesztálódnak. Az ad nekik energiát, hogy aztán ugyan azt éljék tovább. Nem tudnak bízni érzelmileg, nem tudják milyen az mikor érzelmileg 'elismerik' - vagyis szeretik -  őket, így önmagukban teremtették meg a 'megoldást'. Valószínűleg az értelmi sík felé eltolódva kezelik a tisztán érzelmi kérdéseket is. Arra pedig nem kapnak ott választ. Úgy gondolom, hogy a pszichopata és 'társai' - vagyis ez az összetett jelenségkép -  majd mindenkiben létezik. Nincs szinte olyan ember, akiben minden rendben lenne, akinek ne kéne valamilyen múltbéli fájdalmat feldolgozni.És persze vannak olyan helyzetek, amiket csak így tudunk kezelni. Bár ezen írásban eddig nem említettem ezt a 'típust', de gondoljunk csak az 'energiavámpírokra'. Ha egy szorult helyzetben, érzelmileg elhagyottan, egyedül érezzük magunkat, akkor nincs is más megoldás. Rá kell akaszkodnunk a helyzetet jól kezelő,  - ott és akkor - érzelmileg fejlettebb  emberekre. Ez egy ideiglenes jelenség, amikor szinte gyermekként várunk támaszt. Ha valaki beépíti a leggyakrabban használt módszerei közé, és mindenkivel szemben alkalmazza, akkor válik zavaróvá. És ez csak egy példa. Gyakran élünk át ilyen személyiségtorzulást életünk során, mikor kicsúszik vagy megváltozik körülöttünk az érzelmi stabilitás. Nagy csalódások, durva változások után ez szintén természetes lehet. Mégis, azok szemében - akik abban a furcsa stádiumban ismernek meg minket - tűnhetünk nárcisztikusnak, energiavámpírnak vagy pszichopatának. Ez könnyen előfordulhat, hiszen az erre figyelő, - már egyszer 'megégett' - partnerkeresők, barátságban gyakran csalódók ugranak a jelekre. Tehát érdemes óvatosan kezelni a kategorizálást. Olyat is eltaszíthatunk magunktól, akinek mindez csak egy ideiglenes állomás. Illetve az ő - és magunk -  megértést segíti, ha mindezen jeleket, múltbéli érzelmi fázisokat megvizsgáljuk magunkba tekintve is.

 Még mindig kérdés persze, hogy ezek  a - furcsa, vagy nem is olyan furcsa - emberek, akik azért nem mind menthetetlen manipulátorok; hogyan kerülnek velünk - ''normális'', nyitott személyekkel olyan könnyen kapcsolatba? A válasz persze nagyon egyszerű. Miként ők kívülről látják a mi igényeinket, könnyen megadják rá a pozitív 'választ'. Ezzel manipulálva - nagy többségében akaratlanul és nem tudatosan - minket, de mindenek előtt magukat. Itt megint csak az elfogadásról van szó. Szüksége van rá, keresi.. és jól csinálja, hiszen régóta csiszolgatott stratégiát alkalmaz. Nem mondanám, hogy nem önmaga amit nyújt, inkább egy részt mutat meg és csillogtat, ami pont a miénkhez hasonló. Talán nem is ismeri ilyen téren a 'Nem', vagy a 'Hát én pont nem ilyen vagyok' fogalmát. Bele megy, a mi szabályaink szerint játszik, és még hozzá is tesz. Később érzi a fojtást, megfogást és menekül. Menekül, hiszen az neki igaziból nem is jó, amit még annak idején ő fogalmazott meg magának, a tetszés elnyerése érdekében. Esetleg magába néz, és meglátja, hogy mi az amiben mégsem olyan. A módszerei azonban kötöttek, a legközelebbi kalandba se lép be feltétlenül fejlettebben; a felvállalás hiánya miatt. Más esetben talán pont a másik fél taszításától ijed meg, és őrült ragaszkodásba csap át. Megint csak szembesülve a kezdeti félelemmel, hogy nem fogadják el, nem szeretik. Ez teljesen disszonáns lehet az alapvető viselkedéséhez képest, pedig az ő nézőpontjából 'logikus'. Ugyan az az erő hajtja.

A nagy 'térhódításuk', a  jelenség elterjedésének alapja (ha nem örök és visszatérő) pedig a magunkban és másokban keresett tökéletesség lehet. A 'normálisabb', érzelmileg teljesebb fél keresi - a nem létező - tökéletes embert, társat. A másik, a megfelelni vágyó pedig megtanulta megadni a - még mindig nem létező - tökéletességet. Ezen elemek összessége segíti, és táplálja ezt a - kis mértékben önfejlesztő, de nagyobb dózisban romboló - pszichés, interperszonális majdan társadalmi folyamatot.     

  -CsehyDénes- 

 

2016/2/20 : dnes komment
MILF 2 - Az érzelmi vonalak

MILF 2 - Az érzelmi vonalak

MILF 2 - Az érzelmi vonalak

1middle_aged_woman.jpg

 

 Ezt a témát már taglaltam korábban.  A MILF szó, és a hozzá kapcsolódó tág fogalom társadalmi lenyomatait, hatását, és a csoport jellegzetességeit - nagy vonalakban - leírtam. - A szexuális aspektust csupán említve, - viszont kiemelve, hogy milyen körülmények és képességek emelték a 30 feletti nőket, anyákat az új kor porondjának 'szupernő' szerepébe. Azt viszont csak érintve említettem, hogy milyen igény hívta őket életre. Vagy inkább: milyen igény hangsúlyozta ki, és adott szárnyakat a meglévő képességeik társadalmi elismertségének emelkedéséhez. A munkaerő piaci igény igen egyértelmű (bár számszerűleg nem mindig igazolható). Összefoglalva, valahogy így szól: 'Már nem szül, de még fiatalos; dolgozott már akkor, mikor más volt a munkakultúra, de ebben is tökéletesen megállja a helyét (ezzel ha kell hidat alkotva a különböző korú dolgozók között). Nem kapkod más munkahely után 'divatból', de nem is hajszolja magát a kiégésig.' Ez azért egy igen pozitívra kisarkított kép, de az előnyök halmazát jól visszatükrözi.  Az érzelmi igény viszont más. Máshol keletkezik, máshogy realizálódik, bár kétségtelenül megjelenik össztársadalmi képződményként is.

 Hogyan kúszhatott be ez a kategória ilyen erősen a pornó világába? És hogyan került onnan a köznyelvbe? Persze más fogalmak is megéltek ilyen kortárs társadalmi 'utazást', emelkedést. Gondoljunk a 'lolita' szó több értelmű, de egy tőröl fakadó gerjesztett 'képeire'. A pornón keresztül, a szépirodalom és a filmvilág - vagy inkább fordítva? -  kulisszáin átgyalogolva képes volt megtartani a stabil pozícióját. Ha úgy mondjuk obszcén, ha máshogy pedig szűzies, korcsoportos megjelölés. Viszont nem aktív, inkább passzív keretet sugall, így nem épül be a köznyelv nem definiált, de ismert - tágabb értelmű - szerepei közé. Inkább jelzőként él. A fiatalok szlengnyelve szintén sok fogalmat képez szerep és identitás szerint, de kevés manifesztálódik össztársadalmi 'magaslatokig'. Térjünk vissza a pornóra. Ott a csinos, magabiztos 30 feletti hölgyemények kategóriája. Ilyet keresnek a férfiak a való világukban is? A kérdés mérsékelten provokatív, hiszen: "attól függ!" - hangzana sokaktól. Mitől függhet? A céltól, attól hogy éppen milyen személyhez kapcsolódó tervek vannak előtérben a férfiember életében. Viszont ha a szabad vágyak oldaláról nézzük, akkor sokaknál bekerülhetne a fogalom a dobogós helyezések közé - szinte minden korcsoportnak.- Na de miért? Csupán a külső miatt? Vagy a külső is sugall valami olyat, ami a belsővel kapcsolható össze? Valahogy úgy... A külső és a belső egyaránt nyomot hagy a megjelenésben, összképben. Ha a gerjesztett benyomások és a vágyak pszichológiáját nézzük, akkor - persze óvatosan - kijelenthetjük, hogy minden berögzült, akár extrémebb, vagy alapvető - szexuális - vágy belső, érzelmi igényekből táplálkozik. A MILF hölgy pedig egy válasz a vágyak egy csoportjára. Maga a jelenség, amit a viselkedés és a külső, valamint a 'csoport' maga indukál. Egyrészt, - hasonlóan a munkaerő piaci tendenciákhoz - a lazaság, a jól kezelt önzés és az - állandó visszaigazolási igényt mellőző - érvényesülés egy jó fajta megvalósulása. Aki nem erőltet, nem méricskél, hiszen nem kell egy egész éltre döntenie a férfiról.  Valamint a másra, másikra (is) figyelés képessége hoz elő klasszikusnak gondolt igényeket, ideálokat, érzéseket. Vagy azokra válaszol. Esetleg anyakomplexus mozgatja az igényt? Nem. Az anyához történő ragaszkodás értelmében nem. A megfelelés, befogadás oldaláról hasonló, de nem kell hogy onnan jöjjön.- Nem tudjuk milyen relációban vannak. Ki és mit kapott meg gyermekkorában? És azt pro vagy kontra keresi később? Talán pro is kontra is, csak mind kettő más helyzetben, esetleg megfogalmazott, vagy vágy szintű elvárásként jelentkezik, tör a felszínre. -  Talán a fiatal nők élnek akkora nyomás alatt, hogy nehezen választanak partnert. A kérőket pedig megversenyeztetik automatikusan, beépített szenzoraik és adatfeldolgozóik segítségével. "Ne legyen pszichopata, viszont legyen vagány és szeresse az extrém dolgokat!"; "Legyenek barátai, hobbija, foglalja el magát, de egyik se legyen fontosabb nálam, és ne lógjon folyton a tróger haverokkal!"; És sorolhatnánk a paradoxonokat, amik egy vékony mezsgyére kényszerítik a férfiakat. Nehéz megfelelni, hiszen könnyen kieshetnek a pixisből. Nem is beszélve a meg nem fogalmazott, metakommunikációs szinten jelentkező elvárásokról, amik pont az ellenkezőjét sugallják. - Jól ismerjük a 'csibészek' végül eredményes módszereit. - Eleve később kezdenek el komoly partnert keresni a hölgyek, kevesebb idővel, elfoglaltabban mint azelőtt. Vagy korunk fiataljai eleve silányabbak? Nem, dehogy. Csak mások. Másra készülnek, másra optimalizálnak, máshogy élnek. Ezért a nők igényvilága a - valamilyen szinten - tökéletes, megoldást nyújtó férfiak felé mozdult el. Miközben - az ugyan úgy szocializálódó - férfiaknak pedig az olyan nők jelenthetnek megoldást, akik nem erőltetnek komoly dolgokat, lazábbak, és a megfelelés is csak bizonyos kapcsolati szegmenseknél 'kötelező'. 

 Elképzelhető, hogy egy olyan világot teremtettünk, ahol a (fiatal?) férfiak gyermetegebbek; a fiatal nők - elvárásaikban -  idősebbek; a középkorú nők pedig a fiatalság bizonyos jellemzőit magukra öltve - részben képességeik által, részben kényszerűségből - egy jóval szélesebb férfi spektrumnak felelnek meg. Ezen gyermeteg - de képességeikben fejlett -  férfiak pedig érzékelik a küldött jeleket. Mindezt tetézve a nőiesség értékeinek eltolódásával a nem annyira fiatal korosztály felé. Így az érintett nők valóban reagáltak a kihívásra, és megtestesítették azt, amit a metakommunikációs  és közéleti elvárások, energiák, igények - valamint a kapcsolódó lehetőségek -  együttesen a kezükbe adtak. A nőiesebb nőt, aki viszont már több korosztálynak alternatíva lehet.

  -CsehyDénes-

 

 

2016/2/09 : dnes komment
Az örök Kapitalizmus

Az örök Kapitalizmus

Az örök Kapitalizmus

 capit1.jpg

Gyakran hallok, olvasok véleményeket a kapitalizmusról, annak megjelenési formáiról, és - még inkább -  a világ vagyonának egyre sarkítottabb megoszlásáról. A kapitalizmus - fogalmát tekintve, vázlatosan - egy haszonmaximalizáló termelési-gazdasági-társadalmi rendszer. A termelőeszközök (a termelő, szolgáltató kapacitás irányítása) többségében magántulajdonban vannak, és a szabad piac határozza meg - alapvetően - a termelési és üzleti folyamatokat.

 Ezen fogalom alapja az újkor 'kapitalizálódásakor' keletkezett. Az ipari termelés, a klasszikus munkásosztály megjelenésekor, az egyértelmű anti-feudalizálódás és társadalmi-gazdasági átalakulás idején. Ha jobban megnézzük a fogalmat, - ami persze több verzióban is elérhető -  szemet szúrhat a 'termelő eszköz' kifejezés. Ez egy korhű fogalom, ami a szolgáltatás ipar fellendülésével sokat veszített az 'erejéből', létjogosultságából. A gyárak, gépek tulajdonlása-birtoklása határozta meg a nagybetűs, kapitalista TULAJDONT. Mindezt szembe állítva a földterület birtoklásával, egy jóval mobilisabb, természeti erőktől függetlenebb tőke jött létre. Mostanában pedig a szolgáltatás infrastruktúrája és a folyamata a termelőeszköz, ami szintén sok tárgyból épül fel, de a gépek főként számítógépek, a gyártósorok pedig a hálózatok, amit a jól szervezett folyamatok kezelnek. A társadalmi kor már nem újkor, hanem modern, posztmodern. A gazdasági modell viszont - bár rengeteg új elnevezés létezik - de alapjaiban még mindig kapitalizmus. Fel is merülhet bennünk a kérdés, hogy addig mi volt? Miért volt addig minden más, ha azóta, - minimum 200 éve - ez a jól bevált struktúra működik? Ha feltételezzük, hogy az emberek alapvető igényei az évezredek alatt nem változtak, és az agyuk, a DNS-ük ugyan úgy épült fel mint most; akkor erősen el kell gondolkodnunk azon a tézisen, hogy - bizonyos tekintetben - pontosan ilyen elvek szerint működött minden, minden korszakban. A kulcsszó ugyanis a fent említett HASZONMAXIMALIZÁLÁS. Az eszközök és a javak persze folyamatosan változtak, de a fejlődés, terjeszkedés, vagyonszerzés vágya régen se volt visszafogottabb, sőt. A hatalom szinte egyet jelentett a javak megszerzésének jogával, lehetőségével. A felsőbb réteg mindig igyekezett nagyobbat harapni a tortából. Az ókorban a földterület és a rajta fekvő városok, települések, javak értékesnek számítottak; hódításra érdemesnek. - Ahogyan későbbi és előbbi korszakokban is - Az új hódítások megőrzése azonban nagy energiát és folyamatosan fejlődő hadsereget igényelt. A meghódított területekről elhurcolt értékek és emberek viszont már a jól őrzött, saját kultúrát viselő városokba, a felhasználás helyére kerültek. A gőzgépet már az időszámításunk előtti 3. században 'feltalálták', de csak érdekességként, kísérleti tárgyként működött, hiszen az emberi és 'gépi'  erőforrás, a korabeli termelő eszköz, - a TULAJDON -  a rabszolga volt - a hozzá tartozó földdel, infrastruktúrával, szolgáltatással együtt. - A piac szerzés folyamata szintén ismert volt, de - rendszerint -  előbb meg kellett törni katonai jelenléttel az ország, királyság saját piaci 'monopóliumait'. Vagyis át kellett venni teljesen vagy részlegesen az uralmat. Nem is beszélve a bankokról, törvényben szabályozott uzsoráról, forgalmi adóról, és a maximalizált árú - esetenként dotált - gabonáról; olyan 'pénzügyi' elemekről, amik az I. században már elfogadott szereplői voltak - kizárólag nagy és stabil birodalmakban - a piaci folyamatoknak (és jó időre eltűntek később). A lehetőségek nagyban befolyásolják a haszonmaximalizálás megjelenési formáját. Egy megtépázott lakosszámmal bíró, - alapvetően puritán - kora középkori  Európában nem lehet a fogyasztás tömeges termelésen alapuló, és a rabszolgaságra sincs igény. Se kereslet, se értékrend nem teszi lehetővé az emberek (tömeges, üzlet szerű) adásvételét. A föld birtoklása viszont a letelepített (röghöz kötött) 'gazdákkal' lehetőséget  biztosít. Kitermeli a felhalmozandó javakat. Ez a jelenség ma is működik fordított irányban. Sok helyen élnek a bolygónkon feudális rendszerben, termelőként, terményben adózóként, veszélyes függő viszonyban a 'földesurakkal'. Szegénységükből adódóan, kényszerből.   Mindig van olyan periféria, ahol nem működnek az aktuálisan modern társadalmi-gazdasági rendszerek. Nem is érdemes a piacot kiterjeszteni az ilyen 'időcsapdákra', így maradnak sajnos a feudális állapotok rabságában. A piacszerzés egyik alap motívuma a globalizáció. A globalizáció pedig szokások és normák exportálása. A vallás térítés, de akár az abszolutizmus is egy részleges globalizálás, - megfogalmazott piaci célok nélkül, de gyakran annak eredményével a későbbiekben. - A 'kapitalizmus' legtöbb eleme átkonvertálható, más korokban, rendszerekben is megtalálható. A haszonmaximalizálást elvető, teljesen a redisztribúcióra, vagy vallási elvekre alapozó modellek nem életképesek; ill. mindig van egy réteg - mely hatalmi eszközök felhasználásával - ilyen rendszerekben is képes felhalmozni. Az erős szociális háló és a jól szervezett redisztribúciós rendszer  kiegészítésként viszont - akár dotált gabonaként, ingyenes földterületként, akár adójóváírásként, vagy támogató intézményi hálózatként jelentkezik - jól megférhet a kapitalizmus piacgazdasága mellett.  A piacgazdaság részlegesen mindig is létezik, de igazán akkor tud elindulni a maga növekvő útján, ha a tömegfogyasztás és a  tömegtermelés táptalajára talál. Természetesen a tömegtermelés nem kell hogy mindenkit megcélozzon, minden elképzelhető termékkel. Bizonyos korokban, mikor az egyéni eszközkészítés és élelmiszer előállítás nem engedett teret a 'polgári' lakosság vásárlóerejének, a hadsereg akkor is nagy felvevőpiacnak számított; még akkor is, ha több nemzet különböző katonái keveredtek egy seregben, és a zsákmányolást beépítették a vásárlási szokásaik közé. Lehet találni mindig valamilyen megcélozható közeget, de az igazi, jól működő piacgazdasághoz olyan réteg szükséges, melynek van öntudata, vágya és vásárlóereje. Az külön előny lehet, ha az említett réteg a termelésben is központi szerepet tölt be. A folyamat itt is működik fordítva is. A vásárlóerővel rendelkezők bekerülnek a célkeresztbe, akkor is, ha nincs a kultúrájukba épülve a fogyasztás. Ilyenkor meg kell nekik mutatni, hogy az jó. Ugyan úgy a vásárlói öntudat esetében is. Piac szerzés helyett előbb piac teremtés, előkészítés. Költségesebb, hosszabb folyamat, de nem kell leállnia a termelésnek. Ilyet persze csak erős globalizációs eszközökkel lehet elérni, de 'kicsiben' is megvalósítható, szegényes piacokon. Összegezve: a haszon a mozgató rugó. A haszonszerzés 'bája' pedig minden közegben megtalálja a maga lehetőségeit, függetlenül a termelő eszköztől és a felvevő-leadó közegtől; bár kétségtelenül vannak kedvezőbb és kevésbé kedvező társadalmi modellek.

 És innen szemlélve a világ vagyoneloszlásának ijesztő aránya nem is meglepő. A folyamat szinte automatikus és kézenfekvő. Egyre több globalizációs és piaci eszköz áll rendelkezésre. A technikai fejlődés nem csak az individumot erősíti, hanem a marketinges csatornák számát is növeli. A béke, a háború, a tudás és a tudatlanság egyaránt kedvező lehet. A nagyvilág egyre kisebb és meghódíthatóbb.

  -CsehyDénes-

capitalism-2.jpeg

2016/1/21 : dnes komment
A Nemi Identitás érdekességei

A Nemi Identitás érdekességei

A Nemi Identitás érdekességei

soldiers.jpg

 

Egy korábbi posztban már boncolgattuk a kérdéskört, hogy a férfi és női nem miként változott a történelem folyamán, és hogyan, miben hasonlítanak egymásra. Akkor nem fejtettem ki a szexuális, nemi identitáshoz tartozó jellemvonásokat, kategóriákat, és azok társadalmi megítélését - a szöveg fogyaszthatóbb jellege véget; -   pedig ezen tendenciák alakulása tökéletes lenyomatot festhetnek az adott korról.

 Említettük a napjainkat jellemző uniszexizálódást, ami valahol annak hatására (is) jön létre, hogy a mindennapi életben a férfi és a nő közel azonos elvárásokkal találkozik. Jellemében, munkahelyén, a közéletben, a társadalmi porondon nem 'lóghat ki', csak a külsejében jelképezheti a saját nemének erős vonásait, jelképeit. Az érvényesülés módszerei megkövetelik a hozzáállás hasonlóságát több szinten is.

Miként hat - hatott régen - mindez a szexuális identitásra és annak elfogadására? Ezt próbálom megvizsgálni gyorsan, összefoglaló jelleggel, de - lehetőleg - mélyre tekintve. A homo és heteroszexuális lakosság genetikai megoszlása - kutatások szerint - minden korban egyenlő. Ennek hitelességéről nem vagyok tökéletesen meggyőződve, - a mérhetőségét tekintve, a logikával egyet értek; - mégis, ha ezen a nyomvonalon haladunk tovább, feltételezhetjük, hogy a társadalmi normák nagyban befolyásolják az eloszlást. Tehát a homoszexuálisok, heteroszexuálisok és biszexuálisok (esetleg aszexuálisok) egész társadalomra vetített aránya mindig a kor elvárásainak és 'megengedésének' alapján változik. - Vagy szélsőségesen leegyszerűsítve. -  Talán nem is igazán változik, csak többször kerül említésre maga a lehetőség, a kapcsolódó életvitel, jellemzők. Erre pontos választ nem lehet adni. Valószínűsíthető, hogy a tisztán homo és heteroszexuálisok aránya közelítőleg megegyezhet koroktól függetlenül*. A többi már az örök talányok kategóriájába esik. Mennyire van benne a társadalom tagjainak többségében a nyitottság a biszexualitásra? Vagy nincs benne egyáltalán, és egy társadalmi osztály, kaszt vagy helyzet kényszerének hatása? Talán mindkettő. Egyes indián törzseknél és természeti népeknél a biszexualitás alapvető, mely később heteroszexualitásként él tovább egy életkortól. Ez szinte kizárólag kisebb törzseknél, csoportoknál fordul elő. Társadalmi szerveződésben, nagyobb, strukturáltabb emberi rendszerekben nagyon ritka. Úgy tűnik, a férfiak és nők szeparált szerepre nevelése nem engedi meg az ilyen - később nehezen kontrollálható -  'kilengést'. És ha tovább megyünk az ókor szervezett társadalmai felé, - néha markáns eltérésekkel, de - hasonló szerepekre nevelő szerveződést tapasztalhatunk. Az ókor, antik, híressé vált kultúrái között valóban létezett egy bizonyos homo/ biszexuális vonal. Főként a mediterrán térségben, és a hasonló, folytatólagos klímaövezetekben. Athén, a 'demokrácia' fellegvára, ebben is megengedő volt sok tekintetben. Már többször említettem, hogy a férfiember értéke erő, szépség és belső jellemzők - valamint tudás - alapján több volt, elismertebb mint a nőé. A veszélyesebb élet adta lehetőségek záloga volt a férfi, aki vagy elbukott, vagy nagyra tört. Ettől függetlenül a 'megengedett' és 'megbecsült' homo/ biszexualitás ott sem volt bárkinek, bárhogyan elérhető. A rabszolgatartás 'áldásos' hatása miatt, a tisztán kielégülésre szánt szexpartner megszerzésének folyamata  nem volt társadalmi szintű tevékenység. A szabad polgárok egymás közti udvarlása ennek hatására - akár - kifinomultabb is lehetett. Így már érthető, hogy a célirányos, érdekből történő kéjelgés (szabadon születettek között) miért volt bűn. És ez a tiltás fokozott érvénnyel bírt a férfiak közötti szexuális kapcsolatokra. Ugyanis az kizárólag magasztosabb lehetett. Jellemzően elismert férfiak fogadtak maguk mellé fiatal, elkötelezetten tanulni vágyó fiatal fiúkat; illetve a legbátrabb harcosok különítménye épült fel erős, bátor, egymást 'szerető' férfiakból. Ennek megvalósulása, folyamatos fenntartása megkérdőjelezhető, de mint utópikus elképzelés, egyértelműen él az ógörög kultúrában. Így a férfiak közötti szexualitás erősen kulturális, művészi vonalak mentén valósult meg. Nem jellemezte feltétlenül a köznép életvitelét. Valamint városállamonként szintén változott; hiszen máshol  - például Spártában - közel sem volt ekkora elfogadottsága és kultusza. Később, Róma virágkorában, a görögök meghódítása, majd kultúrájuk és szokásiak importálása után olyan fényűző és nagyvilági birodalom jött létre, ahol már szinte mindent szabadott az arra 'érdemeseknek'. A szexualitás eszközként is működhetett mások megvásárlására, lekötelezésére. A 'hatalom' a hatalmasokkal együtt nagy volt és kiszámíthatatlan. Mint egy óriási szereposztó dívány, ami mindkét nemnek hasonló esélyeket és veszélyeket kínál. Ebből következik, hogy az igazán híres, régi családból származó, büszke, megbecsült emberek nem élhettek - legálisan -  ilyen eszközökkel. A középosztály ambiciózus, - de nem nemes jellemű - tagjainak viszont jól jött a felkapaszkodás virtuális lépcsőfokainak kiépítéséhez.  A nép nem nézte jó szemmel a nemi korlátok durva áthágását, viszont a homoszexualitás nyílt elítélése veszélyes volt a felsőbb közéleti körökben (ahogyan ma is).  Iulius Ceasar imádta a nőket, több feleséget, női szeretőt elfogyasztott, mégis - úgy hírlik - volt egy görög fiatal férfi szeretője is. Augustus pedig  - heteroszexuális életvitele ellenére - gyakran mutatkozott homoszexuális férfiakkal, csupán a  befolyásos kapcsolatrendszer fenntartása érdekében. Néró császár - extrém pornófilmeket is erősen túlszárnyaló, - 'antik-fetisizta együttlétei' pedig semmilyen nemi vagy szexuális korlátot nem ismertek. Igaz, rabszolgák és felszabadítottak, - tehát alárendelt 'elemek' - felhasználásával történtek az események. Az említett ókori példákban - eltekintve az utópisztikus szerelmi hadseregtől - mindig aszimmetrikus kontextusban jelenik meg a nem heteroszexuális viszony. Bizonyára éltek egyenrangú emberek homoszexuális, élettársi kapcsolatban, mégis majd minden írásos említés valamelyik fél behódolásáról, kihasználásáról, esetleg eszközként való felhasználásáról regél. Valószínű az egyenlő rangú, korú homoszexuálisok párkapcsolata nem volt elfogadott vagy említésre méltó. A férfiasság meghatározása alapvetően nem a szexuális identitás, inkább a bátorság, vezetői képesség, nemes lélek és  ékesszólás mentén fogalmazódott meg; de azért a tiszta - mai értelemben vett - homoszexualitás se volt tökéletesen elfogadott. Ez a szabad világ hamar bekorlátozódott - vagy soha nem is létezett -  mind a középkori keresztény, mind az iszlám, de a korbeli Észak-Európát jellemző törzsi, nomád kultúrában. A keresztény urak lovászai, inasai, vagy más kultúrák szolgái, hadifoglyai felhasználhatók voltak minden létező célra, de a társadalom írásos emlékei és az akkori közélet csak pletyka szinten foglakozott a kérdéssel; hiszen a vallás és a normák tiltották, szinte nem is 'ismerték', nem vettek róla tudomást.

 A posztmodern korunk alapvetően nyitott, elfogadja a homoszexualitást. Inkább a homoszexualitást kísérő életmód jellegzetességei osztják meg a közvéleményt; de ez gyakran nem a másság ellen vagy mellett érzett indulatok, hanem a politikai vonulatok irányából indukálódik. Míg - az ókorban - a teljesen homoszexuális életet élő párokat 'furcsállották', addig ma pont az ilyen élettársi vagy házas párok jelképezik a homoszexualitást, és inkább a biszexuális életet élők értelmezhetők nehezen. Úgy mondjuk, ők azok akik egyszerre mindkét nemre nyitottak. Azonban ezt igazán csak a nők esetében fogadjuk el. Egy nő lehet szexuálisan nyitott mindkét nemre élete végéig. Ugyan ilyen esetben egy férfi viszont sokak szemében homoszexuális, csak a társadalmi elfogadottság kedvéért rendelkezik családdal, heteroszexuálisnak tűnő életvitellel. A nőiességet hozzá kapcsoljuk a férfi bi és homoszexualitáshoz (Illetve a férfiasságot a női homoszexuális - leszbikus - egyénekhez). Arról nincs kutatási anyagom, hogy a bi és homoszexualitás miként változik férfiaknál és nőknél, és a biszexualitás mennyire út a homoszexualitás felé. Illetve mi befolyásolja a nőies-férfias külsőt, és mennyiben változnak a hormonok, vagy csak a preferencia, a célközönség változik, és ennek hatása az esetleges 'átalakulás'. És persze kérdés, hogy a múlt férfiasnak tartott, - de biszexuális - nagyjai mai szemmel milyennek tűnnének.       

 

-CsehyDénes-

 

* Kérdéses hogy önmagában a genetika mennyire felelős, esetleg hormonok hatása, együtt állása, és persze a szocializáció, ha ilyen vagy olyan genetikai csoportra hat.

bisexual.jpg

2016/1/05 : dnes komment
A 'szingli' lét

A 'szingli' lét

A 'szingli' lét

 o-single-women-facebook.jpg

 

Állandó, csontig rágott kérdéskör. Filmek, könyvek, blogok:-), különböző előadások, magán beszélgetések témája a szingliség, a szinglik és nem szinglik közötti különbség keresése, és - természetesen - a megoldásképletek a szingli jelenség megszüntetésére.    

Történelmi távlatokból nézve mindig is voltak egyedülállók, gyermektelenek. Arányát tekintve legalább annyian mint ma, de - talán - hivatalos formába öntve. Papok, katonák, nővérek, művészek menedéke volt ez a létforma, ami akkor egyáltalán nem volt természetellenes. Nem tudom alátámasztani kutatásokkal, de elképzelésem szerint a férfiak lehettek többségben. Hogy miért? Egy nőnek nem mindig lehetett biztonságos az önálló létezés. Sok kultúrában máig nem az. Innen szemlélve a szingliség egészen elfogadott lehetett. Lehetne ma is? Persze. Valamiért még sincs rá kategóriánk, nem tudjuk  - és nem akarjuk - őket kezelni; de ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy jóval szerteágazóbb a megfejtés.

 Úgy gondolom, a társadalom, az emberek egy bizonyos hányada, nem képes, nem akar együtt élni senkivel tartósan. Talán genetikailag is kódolt magányosságról van szó, ami lehetővé teszi a szakmára, 'nemes' célra irányuló koncentrációt. Ez a réteg ma is létezik, bár a 'nemes' cél megtalálásában nem vagyok minden esetben biztos. Eleve jó kérdés, hogy a régen 'magányosnak' szánt emberek közül mennyi volt valójában az. Hány pap és apáca volt valójában szűz élete végéig, illetve - ami még fontosabb, hogy - ki mennyire tudta magát függetleníteni érzelmileg. Leszámítva a 'született' szingliket, - ha léteznek -  marad egy jó nagy csoport, minek tagjai csak nem akarják igazán, vagy nem tudják megtalálni a megfelelő partnert, partnereket. Ők a 'mesebeli', klasszikus szinglik. Róluk szólnak a filmek, könyvek, beszélgetések... a 'célcsoport'. A beszélgetések és a reklámok célcsoportja. A 'jó hogy egyedül vagy, neked van igazad' és a 'segítünk neked, mert egyedül vagy, és ez így nem jó' csoport, mely ugyan azon emberek halmaza, csak kétféle marketing stratégia csapdájában vergődnek. Hasonlóan a fogyasztói társadalom jó fogyasztóihoz. Aki változni akar, az megcélozható, az nyitott, befolyásolható; de ugyanakkor csak magára költ, csak magával foglalkozik. Nem kell hogy megfontolt és messze menőkig konzekvens legyen. Kitűnő, több oldalról célba vehető személy.

 Mitől marad szingli a változni akaró szingli? Mit tud vagy mit nem tud? Sok különböző válfaj létezhet, mégis az eredők gyakran mutatnak egy irányba. Van, kinek soha nem volt igazán, van akinek szinte mindig is volt, csak most nincs tartós párkapcsolata. Talán kell is szingli létforma az embernek egy időszakban, hogy megélje a magányt, a döntéskényszer és sérülékenység fájdalmát és előnyét. Hosszabb távon viszont a kapcsolatteremtés képessége sérülhet. És min alapul ez a képesség? Hogy tudjuk, érezzük kik vagyunk mi. Ez lehet az egyik első pont. A szingli emberek jó része nem tudja pontosan hogy ő maga kicsoda, hol a helye, kinek tetszik és mi a pontos státusza. Sokan azt az embert látják magukban, akinek utoljára volt valakije. Hogy azóta 2-5-10 év eltelt, és megváltozott, türelmetlenebb lett - esetleg jó irányba változott - az nehezen realizálódik. A külső változásokról nem is beszélve. Tehát van egy önkép ami nem stimmel, és van hozzá egy magabiztosság ami nem a kapcsolatteremtés képességére, rutinjára alapoz, - ha létezik még egyáltalán az a magabiztosság - hanem a többi eredményre, előnyre. A munkahely, sport és hobbi sikerek sokat adhatnak, de nem válthatók be egy az egyben ilyen téren. Állandó emlegetésük pedig unalmas, nem kifinomult, felesleges érzetet kelt. -  "Kit érdekel? miért beszél mindig erről?" - Valamint, pont a túlkompenzálás miatt felmerül a másik félben az ellenkezője, hogy  - "akkor miért nincs valakije, ha mindenben ilyen jó?" -  Nem szeretjük az olyan profikat, akik nem mindenben profik és megfoghatók. A helyes önkép hiánya gyakran találkozik az önzéssel és a kapcsolódó bátorság hiánnyal. Sokszor megtépázódnak a szingli lelkek. Nem mernek már kezdeményezni, viszont önálló, önző életet építenek ki maguknak a túlélés kedvéért. Nem szívesen adják fel azt ami van, azért ami nincs. Méregetik a lehetséges partnerüket, nehogy sérüljenek. Ezzel állandó kényszer alatt tartva a másikat, hogy jelét se adhatja hibának, hiszen akkor kiderül hogy nem ő az 'igazi'. Maguknak - önzésük következtében - viszont megengedik a következetlenség és gyanakvás hatására keletkező kapcsolatromboló viselkedést. Magunkat elfogadjuk, a másikat megváltoztatjuk. - szólhatna sokak mottójaként - Pedig -  ha az énképünk helyes - nem félünk a változástól, és pont mást próbálunk meg elfogadni. Az ebből történő kimozdulást segítheti a szerelem. Az a szerelem, aminek kötelékét el lehet kerülni, ha az ember kellően távol tartja magát az impulzusoktól. Ami tovább mélyíti a szakadékot, és kényelmesebbé teszi a kuckós kis saját világot. A bátorság pedig sok esetben vissza törpül a 14 évesek bátortalan szintjére. Akiknél ez részben természetes, hiszen zárkózott, gyermeteg, sérülékeny világuk alapvetően kíváncsi - ha nem is mindig nyitott. - A 40 körüli szinglik körbefalazott lelke viszont nem az. El van mélyen ásva az a hiány, az a kíváncsiság, ami bele visz az ismeretlenbe; az ismeretlenből pedig olyan helyzetekbe, amik képlékeny szituációk felé nyitnak nem garantált ajtókat. Az ilyen ajtók pedig kapcsolatokhoz és csalódásokhoz egyaránt vezethetnek. Tovább mélyítheti az árkot a szexuális kapcsolatok hiánya. Önmagában felvállal egyfajta sérülékenységet aki más ágyában keres élvezeteket. - Bár sokan kezelik jól ezt a 'megfoghatóságot' - És esélyt ad magának tartós kapcsolatra is, hiszen a komoly viszonyok nem biztosan fekete-fehér üzenetekből keletkeznek. Sok kompromisszum vezet hozzájuk. A kompromisszumkészség hiánya szintén védőbástya lehet egy szingli embernek. "Nem olyan szép, nem úgy néz, nem úgy ír, nem úgy.. Nem az igazi" A partner megkérdőjelezhetősége alapvető önvédelmi eszköz egy 'igazi szinglinek'. A bátorság és nyitottság hiányát hivatott ellensúlyozni. És miközben úgy gondolják, hogy ők nem kötnek kompromisszumot, - szemben a kapcsolatban élőkkel - ők kötik meg a legtöbb kompromisszumot önmagukkal, az ego-val, az igényekkel, a hiányokkal.

 Másik megközelítésben a szingliség nem csak a gyengeség, hanem a túlzott erő oldaláról is megfogható, kimutatható. Itt pont az elismert, sikeres emberekre, művészekre gondolok. Meggyőződésem, hogy egy nagyon fejlett, autonóm, ember - bár könnyen teremthet kapcsolatot - borzasztó nehezen talál olyan embert aki elviseli az önzését, és azt a hiányt, amit nem a párkapcsolatban elégít ki, hanem máshogy forgat vissza önmagába. Ilyen erő az alkotás ereje, vagy a csillogás energiája. A szingli ember lelke talán mindkét oldalról táplálkozik, néha egyensúlyban, néha disszonanciában tartva önmagát

 

2015/12/25 : dnes komment
Szex és a világ - A Szex-centrikus, Fetisizta társadalom

Szex és a világ - A Szex-centrikus, Fetisizta társadalom

Szex és a világ - A Szex-centrikus, Fetisizta társadalom

 fetish1.jpg

 Szex.. bűnös és hírhedt szó. Mint a címből is látszik, figyelemfelkeltő mivolta - bármilyen médiumban, vagy beszélgetésben jelenik is meg - megkérdőjelezhetetlen.  Mit is értünk alatta? Az én interpretációmban  a szex, szex-centrikus világ, a 'szexizmus'*  társadalmi szintű megjelenése az emberi testet - és a hozzá kapcsolódó vágyakat, szexuális tevékenységeket és lehetőségeket - mint reklámfelület, abszolút társadalmi elismerést keltő érték jeleníti meg. Hozzá kapcsolódhat bármilyen közismert, klasszikus értékhez, személyhez, aktivitáshoz. A sportolók, zenészek és bármilyen közszereplők elismertsége így is mérhetővé válik, ezen szemszögből is kategorizálható. Szexuálisan vonzónak lenni nem szégyen, sőt.. elismerést keltő, megmutatható, szinte kötelező. Ennek következtében - egy szexista társadalomban - a szexuális vonzalmat ébresztő test szinte a 'társadalmi tőke' egy altípusaként jelentkezik. Nem felhalmozható, de építeni lehet rá. 'Megfogható' képesség, adottság. És mielőtt elítélnénk, ne feledjük, hogy egy genetikailag kódolt, alapvető emberi kíváncsiságra épít. Az ellenkező nem vágykeltő elemeinek megfigyelése, - és az arra alapozott, célirányos / ösztönös cselekvés folyamat -  az evolúciónk, a fajfenntartásunk része. Hosszú távú figyelemfelkeltő és reklám stratégiákat nem lehet pusztán divatos, csak annak a kornak megfelelő érdeklődésre építeni. A zsigerig ható kíváncsiság viszont könnyen beépíthető a kortárs divatirányzatokba is. Tehát a szexizmus létezik és lesz is. Volt is..a régmúltban is.. majdnem ilyen formában, egy-két erős különbséggel. 

A szexualitás mindig is fontos volt, és mindig elérhető volt erőszakos, több szereplős, vagy egyéb - nem teljesen házassághoz köthető - módozatokban is. A különbség azon az oldalon jelentkezik, hogy csak egy szűkebb réteg számára volt legálisan elérhető a 'furcsább' típusa. Valamikor -  azonban - az ókorban, - főként a mediterrán térségben - már átélt az emberiség egy általános 'test felértékelődést', és az ezzel együtt járó szex-centrikus életmódot. Nagy mértékben erősítette a folyamatot, hogy a katonák, a 'hősök', adtak a külső megjelenésre, és a harcedzett látványra; amit lenge, harcos öltözékkel és harci kellékekkel tettek még hatásosabbá. Ma a női test jelképezi leginkább a szexuális vonzalmat és szépséget, de valaha -  az önmagában is többre becsült - férfiak legalább annyira vágykeltőnek számítottak.  A jelenség mozgató rugói különböző módon, de egy irányba hajtották ezt a civilizációs 'felszabadulást'. Mi kell hozzá? A 'recept' egyes összetevői ma is készen állnak. Ha vallás és a normák nem tiltják, és a test önmagában fontos, akkor már csak egy közeg kell hozzá, ami mindenkinek eljuttatja a 'vágy' alapját, a kíváncsiságot és érdeklődést. Nagy 'segítség' volt abban a korban a tömeges rabszolgatartás 'jóléti vívmánya'. A - bármilyen jellegű -  feszültség levezetésben és gyakorlásban bizonyára hasznát vették. A felső közép réteg beszélhetett a szexualitásról szabadon, ábrázolhatta képeken, szobrokon; és még a gyakorlatlanság, a nem kipróbált, elfojtott vágyak visszatartó erejét is leküzdhette, a vásárolható 'segítők' közreműködésével. Bizonyos komponensek a középkorban is rendelkezésre álltak. A keresztény országok is zsákmányoltak embereket, az arab hódítók meg eleve használták a rabszolgásítás - hódító államoknál szinte alapvető, náluk bonyolult folyamatokban szabályozott -  módszerét. A vallás és a normák még sem kedveztek eme 'furcsa társadalom-fejlődéstörténeti vívmánynak'. Korunkban, a mai 'össznépi kommuna' valami hasonlót hozott létre, de nagyon elferdült egyes aspektusaiban; így a végeredményében is más 'megoldásokat' produkált. A vágykeltés, -  a látvány szintjén -  amit a média iszonyatos erővel lő minden csatornáján keresztül a köztudatba; hat ránk.. keres minket.. ötleteket ad... testeket jelenít meg szexuális aktivitásra optimalizálva. Mint ha a rabszolgák ugyan úgy elérhetők lennének, - minden színben, súlyban, helyzetben, méretben, kivitelben - DE szinte kizárólag virtuálisan.  Csak az 'előszobáját' kapjuk meg az ókori szex-centrikus világnak, azt viszont elképesztő mennyiségben. Mit nyerünk így? Vágyat és ismeretet, de a tapasztalás, érintés, használás, valós látvány és érzés nélkül, önmagában csak mint képi világ manifesztálódik. A feszültség, az energia elér minket, de a levezető közeget nekünk kell megszerezni. Külön nehezítés, hogy a partner nem úgy néz ki, nem úgy viselkedik, - vagy inkább valósan létezik és viselkedik - szemben a 'fotó-test-lényekkel'. Mindez szoros összefüggésben működik - létezik - a már korábban említett virtuális világokkal

 A Fetisizmus egyenes úton következik ebből az 'állapotból'. A fetisizmus (fétisizmus) alapvetően bálványimádat, valamilyen tárgyhoz való extrém ragaszkodás. Persze  - pozitív vagy negatív - túlértékelés a gyakorlatban. Fetisizmus rajongani egy fegyverért, autóért, bármiért.. de különlegesen erős a függés ha valamilyen szexuális esemény kapcsolódik fejben a tárgyhoz, pozícióhoz, helyszínhez.. bármihez, ami a perverzió fogalmával mutat erős korrelációt. A megélt fetisizmus persze más, kapcsolódik hozzá élmény, 'érzés', érzet és tapasztalás. Rendszerint mellőzi a mély érzelmeket, így függetleníthető a személytől, és inkább a vágy kiélésre fókuszál. Virtuálisan nincs is lehetőség a személyhez kapcsolódni, így akár milyen vakvágányra is elviheti a fétis rajongót; rég elrugaszkodva a valósan megélhető, - esetleg érzelmileg is töltött - társas tevékenységtől. Érdemes leszögezni hogy alapvetően nem káros, - a fogyasztói társadalomban talán divatos - valamihez kötött vágyüldözés csupán, ami a mániákus szinten válik veszélyessé; különösen ha már az alapja se valódi, csupán képekből, részletekből táplálkozó. Ezen a szinten már nem integrálható, nem lehet megosztani, a partner felé kérésként közölni, így örökké 'hajtja' a személyt, ez a 'leválasztott', függetlenített vágy 'részlet'. Ezzel is növelve a távolságot a megélhető és kivitelezhető együttlétektől.  

 A megélés hiánya lehet az egyik legnagyobb problémája a ma szocializálódó személyeknek, mely nagyon erősen csapódik le érzelmi és szexuális emberi oldalon.

Érdemes megjegyezni, hogy -  rendszerint nem a fiatal korosztályból, de - vannak akik igencsak a megélést keresik. Talán itt is vissza utalhatunk a MILF kultúrára, hiszen tény, hogy a Swinger klub intézménye főként a 30-40-50 éves korcsoport játszótere. Erkölcsi megítélése lehet kettős. Sok esetben tűnhet legalizált gyarlóságnak, de a vágyak felvállalása ugyanakkor pozitív tendencia. Egyfajta fetisizmus is lehet, és élő, közösségi tevékenység. Ötvözheti akár a valóst a virtuálissal, hiszen az elő-szervezés, utána járás fázisa legtöbb esetben az internet segítségével történik. Orgiák, közös szexuális tevékenységek mindig is voltak. Itt is a (fél)hivatalos, intézményes rendszer, az ami érdekessé teszi. Önmagában a 'kipróbálás', 'minden új vonzalma' beégetve összekapcsolódik a fiatalság eszméjével, pedig sok tekintetben eltolódott már a középkorúak felé... akár a szexben akár a sportban felfedezhetünk ilyen jeleket. Jó kérdés, hogy a jelen kor - másként szocializálódott - fiataljai milyen középkorúak lesznek. Ők is nyitnak a valós élmények felé?

 

 

 -CsehyDénes- 

 

* A szexizmus, úgy mint szexisták összessége negatív értelemben is használható. A szexista ember másokat hátrányosan vagy egyoldalúan kategorizál, bélyegez meg a nemi hovatartozás alapján. Ez a besorolás - bár helytálló - nem kapcsolódik egyértelműen a szex-centrikus társadalom ismérveihez. Nem mutatható ki pontosan, hogy valóban több a hátrányos megkülönböztetés a 'mai' világban, vagy csak érzékenyebben reagál rá a legtöbb közösség. Véleményem szerint 30-40 évvel ezelőtt nem volt 'ildomos' észre venni, bajlódni a bizonyítással.

 

 

2015/12/06 : dnes komment
Racionalitás és vágyak - kettősség a fogyasztói társadalomban

Racionalitás és vágyak - kettősség a fogyasztói társadalomban

Racionalitás és vágyak - kettősség a fogyasztói társadalomban

 

fogyasztoi_gyermek.jpg

 Ha megnézzük a divatlapokat, - és a nem specializálódott, bárkihez általánosan szóló - magazinokat, jól szembetűnik, hogy egyre több kínál közülük megoldásokat az életmódhoz kapcsolódó fiziológiás és pszichés panaszokra egyaránt. Konkrét eljárások, módszerek tömkelege kerül elő, eklektikus sokaságban, meggondolt koncepció nélkül. Sőt, semmilyen konzekvenciát nem kell hogy tartsanak, nem kell ragaszkodniuk irányvonalakhoz. Bármikor megcáfolhatják önmagukat anélkül, hogy komolytalanná, hiteltelenné válnának. Így leírva erősen őrültségnek tűnik, de ha látnánk egy kérdéses cikksorozatot, már fel se tűnne nekünk a benne rejlő, következetlen ritmusú disszonancia. Így ígérve a változást, a változtatás lehetőséget, és a kapcsolódó garanciákat is egyben.

 A hasábok, online felületek másik oldalán, a tisztán pszichének küldött üzenetek pedig pont az ellenkezőjét szajkózzák. - "Nem kell megváltoznod!....." "Ha valaki így nem szeret, úgy se fog......" "Ne akarj megfelelni...." "Meg sem érdemel téged!!!" - És a végső, záró akkord, ami az egész elméletet megcáfolja pedig: - "Mit tegyünk, hogy a párunk megváltozzon!" - esetleg durvábban - "Ha ennyit nem tesz meg érted, ennyire nem képes miattad megváltozni, akkor inkább menekülj mellőle!" - vagyis a másik megváltoztatásának lehetősége már elképzelhető, elvárásként felé közvetíthető.

 Leírva abszurd, pedig így működik. Kérdezhetnénk, hogy hogyan? Hiszen ez nem is működhet, ez kamu, hazugság és ámítás! Nem járnánk messze a valóságtól, de a folyamat megértéséhez elengedhetetlen a a fogyasztói társadalom működésrendszerének ismerete. A Fogyasztói Társadalom önmagában is megér egy bejegyzést, szakdolgozatot, doktori tanulmányt. Sok gondolkodó már a '80-as években megénekelte a megjelenését. Jelen is volt már nyugaton, de nagyon kulturáltan, visszafogottan, internetes támogatás nélkül. Volt már előtte rabszolgatartó-kapitalista jellegű, keresztény, polgári és munka-társadalom is. Miért ne lehetne most éppen fogyasztói? Lehet, van.. lesz is. Tehát a normarendszer nem a nemességre, nagyságra, műveltségre serkent, hanem a fogyasztás által mér minket. Persze a túlfogyasztás nem mai, és nem is középkori találmány. A felelős fogyasztói gének sok-ezer éve is könnyen aktiválódtak. Az eltérés tisztán a mérték szintjén mutatható ki. És pont a mérték az,amitől veszélyes. A gyermeknevelés vonatkozásában is látható, de az igazi célcsoport az EGYÉN, az ÉN. A normarendszerek ma nem a többiek közé akarnak beilleszteni minket, hanem a magunk önző világába. Mint egy gyermek aki megkaphat mindent.. a felnőttek is úgy vásárolnak, vásárolhatnak, elengedve magukat. Visszatükrözött gyermeki lét az eredmény, mely csábít és behúz. A hitel, hitelkártya, 0% THM stb.. mind mind a felnőttek felelősségét veszi le a vállunkról. A gyermektől azért egyes dolgokat megvonunk, pont az anyagi vonatkozás miatt. Na de magunktól nem.. mert mi felnőttnek gondoljuk magunkat, és a fogyasztásunkat is annak gondoljuk. Pont ilyen pszichés trükkel tesz minket a társadalmi mechanizmus még inkább normakövetővé, mint amilyenek normakövetők őseink voltak. Csak éppen fogyasztó jellegű normákra optimalizálva. A nyitott, énközpontú, gyermeki attitűd megoldást vár a termékektől, és pszichológiai módszerektől is minden problémára. Persze nem hat mindenkire, és akire hat, arra se egyformán. Valahol meg kell élni a bennünk rejtőző gyermeket, amivel rengeteg életenergiát szabadíthatunk fel. Ha csak egy szegmens, egy sportág, egy hobbi érintett, - és az is mértékkel -  akkor a hatás pozitív is lehet. Mégis, a fogyasztói társdalomban tökéletesen passzoló, fogyasztó, instant megoldásokat kereső ember a gyermeki oldalával érzékeli

 Ha ezt tisztáztuk, nézzük meg, hogy egy gyermeknek mire van szüksége a vágyai tekintetében. Racionális célokra? Tartható tervekre? Megtervezett jövőre? NEM. Azért gyerek, hogy álmodozzon. És azért néz mesefilmeket, hogy eljusson oda, ahova nem tud a fizikai világban. Akkor aki a fogyasztása - és életmódja, kapcsolatrendszere, viselkedése -  tekintetében,  (mert most már 'megengedheti' magának)  újra éli a gyermekkorát, a szülői kötöttségek nélkül, az milyen ötleteket, megoldásokat fog keresni? A készen kapható, instant analógiákra épülő termékek a mentális területekre is befészkelték magukat. Nem is nagyon költséges, mégis elvihető, integrálható. Innentől kezdve még valid is... pedig a motorja ugyanaz! Nem nekünk kell változni.. kipróbálhatjuk.. eldobhatjuk.. nincs felelősség, és mindig ÉN vagyok a középpontban... 

 Az Én, a gyermeki ÉN a legjobb fogyasztó, és a gyermeki ÉN olvassa az instant megoldásokat nyújtó, maximum 1 oldalas tanulmányokat. Mindenki csak ezt az oldalát használná? Így közelítene a világ felé? És a komoly igényeinket más lapra tartogatjuk? Furcsa lehet a válasz, de sok esetben ez az igazság. Nem szabad leértékelnünk a társadalmat, inkább meg kell figyelnünk a szokásokat, és vizsgálni a miérteket. Ha valaki rengeteget dolgozik, és ki van töltve a napja teljesen; az a személy nem szeretne követendő, hosszú távú folyamatokat tanulni, azon gondolkodni. Eltekintve a krónikus vásárlási mániában szenvedőktől, a fogyasztó társadalom alapvetően a  - művelt és nem művelt - középosztályra épít. Hiszen nincs idő tartalmasan szórakozni mindig. A mértéket azonban tudni kell...

 

 -CsehyDénes-

2015/11/28 : dnes komment
Státusz és megfelelés - Kinek akarnak megfelelni a nők?

Státusz és megfelelés - Kinek akarnak megfelelni a nők?

Státusz és megfelelés - Kinek akarnak megfelelni a nők?

 nok01.jpg

 Minden társadalomban a megfelelés, - a magunk összehasonlítása másokkal, és ennek tudatában a 'megfelelő' viselkedést kialakítása -  alapvető (szinte beégetett) módszer a beilleszkedésre, illetve a saját státuszunk pontos meghatározására. És bár a státusz szó távoli, tudományos gondolatiság látszatát kelti, - mint ha tudósok skatulyáznának be minket madártávlatból az egész társadalmi rétegünkkel együtt; -  a státusz maga a baráti körben, a családban és persze a munkahelyi, edzőtermi stb. (elméletben azonos kompetenciaszintű) csoportokban is létezik. Talán csak a legjobb barátok, a legmeghittebb családok (bizonyos helyzetekben), illetve a szuper magabiztos, rengeteg tudással és élettapasztalattal felvértezett emberek hagyhatják figyelmen kívül.

 A státuszképzés automatikusan megy végbe minden emberben. Nem kell tudatosan cinkéznünk, az adott - szinte nem is tudatos - pontszámok elirányítják ismerőseinket a megfelelő fakkokba. Ha pedig valaki disszonáns mezőre téved, azt az egyént beszórjuk a 'furcsa' dobozba, melyből későbbi, mélyebb elemzés után kerülhet csak ki. A státusz elengedhetetlen ugyan, de több dimenzióban működik, - ezzel nyit teret a több szinten történő, több normához köthető megfeleléshez -  így lazítva a társadalom és a társaságok 'kasztjait'. Akinek a munkahelyi státusza, és ezzel a fizetése alacsony (a munkahely, a munka jellege és a hozzá kapcsolódó anyagi javak nagyon nagy szerepet játszanak az általános társadalmi elismertség kialakulásában), annak lehet, hogy egyéb kompetenciái, adottságai (szépség, műveltség, sportosság, kiterjedt kapcsolati tőke stb.) emelik - vagy csökkentik -  a 'rangsorban' elért helyezését. Mindez reflektál más, belső és külső indíttatású pszichés jelenségekre egyaránt, de ez a cikk nem szólhat státuszról önmagában.

  Bár a világunk külső héja szinte már teljesen uniszex, a státuszképzés azonos neműek között is lezajlik, külön, csak saját csoportjukon, nemi identitásukon mérve. Vagyis a férfiak és nők majd minden helyzetben megszemlélik az ellenkező nemű egyéneket, hogy mennyire felelne meg számukra; és a saját nemhez tartozó embert pedig elhelyezi a saját 'nemi státusz skáláján'.  

A történelmi korokban, vallásokban, 'távoli földrészeken utazva úgy tűnik, hogy a férfi vagy női nem fontossága, elismertsége kultúránként változó, ám a nemeken belüli versengés közel azonos volt mindig is. A férfiak és nők egymásközt mindig méregetik a másikat. Alapvetően meg akarnak felelni a csoportnak, és az elismert tagoknak; miközben túl akarják szárnyalni a velük egy szinten álló, esetleg kicsit meghaladó egyéneket. A férfiak rendszerint a férfiaknak akarnak megfelelni. Férfinek lenni sok kultúrában előjogokkal jár, társadalmi szerepvállalás beugró eszköze. Nőnek lenni viszont kiszolgáltatott dolog ugyanezen területeken / korokban. Itt viszont a női passzív érdekérvényesítés a megfelelő taktika. Bár a téma nehezen megfogható, mégis úgy tűnik, hogy az ember külön megfelelési stratégiát épít ki a társadalom, a külső világ, és megint egy másikat a megcélzott nem képviselői felé. Persze mindez tovább szegmentálódhat, de ha elfogadjuk ezt a két alap kategóriát, akkor az azonos neműek közti hierarchia sok esetben inkább a külső világban történő megfeleléshez köthető, a másik nemmel való tartós kapcsolat pedig a belső világ megfelelési stratégiáját követi.

 És akkor kapcsoljuk végre be a NŐKET a történetbe. Ha az európai fejlődésdiagramot szemléljük, jól észrevehető a nők emancipációja,  a nemi csoport társadalmi elismertségének fejlődése. Bár Európában az elfogadottságuk világszinten mindig is magas volt, azért a férj, apa, a férfi volt a nő ura és parancsolója. A nőnek meg kellett felelni a férjének, - eladósorban pedig a férfiaknak -  és ezt reprezentálni kellett a társadalom felé is. Ez a másodrangú -  de valójában bizonyára sokszor megbecsült -  szerep azokat a bizonyos passzív érdekérvényesítési módszereket követelte meg, amik célzásokkal, ráhatásokkal érték el eredményt. A nők egymás közt legtöbb esetben munkakapcsolatban álltak. Ennek a viszonyrendszernek eleme volt a szolidaritás, a segítőkészség. A férfiak kiszolgálásának, és a férfiak 'mögötti' élettér örömmel való megélésének mesterei lehettek. Tehát a férfiaknak kellett megfelelni, és ezt minden tevékenységükben ki kellett mutatniuk. A tisztességes, dolgos nő értékes, és megkérdőjelezhetetlenül de visszafogottan képviseli zárt világában a férfit és a családot. A nők felé adhatta önmagát, de csak a tisztesség és jó hír határain belül. Az összefogás, a szolidaritás viszont alapvető motívumként, működési elvként mindig megmaradt a női 'barátságokban'. A XX. század nagyban megkavarta a normarendszereket, megjelent ez egyedül szórakozó, tanult nő képe; mégis, a férjezett asszonyok társadalmi  működése sok párhuzamot mutatott a szakasz fenti részében leírt jelenségekkel. Kovácsné Hajni, Baloghné Marika és Dr. Tóthné bizonyára arról beszélgethettek a '70-es években, hogy: ' a férjeik milyen lusták, de hogyan szeretik a töltött káposztát.  És az a kis fiatal lotyó a miniszoknyájában ne itt illegesse magát.' - Erősen sarkított, sztereotipizált női beszélgetés, mégis kiérezhető a státusz és a státuszhoz kapcsolódó szolidaritás is. A nők ma már ugyan úgy versengenek a külső világban, a munka világában mint a férfiak. A problémáik hasonlóak a szakmai érvényesülés terén, viszont eltérőek a munkahelyi - és sok esetben a baráti - közeg megítélésének tekintetében. Szigorúak egymással, és szigorúak önmagukkal szemben. Aki csak a férfiaknak akar megfelelni, az részlegesen le kell hogy mondjon a nők elismeréséről. Mint ha egy katonatisztnek nem tisztelnék a rangját. Az ilyen nő könnyen szerezhet férfi partnert, viszont leredukálódik a barátnőinek a száma. A nők közötti érvényesülése -  ha sok veszi körül - megnehezítheti az életét több fronton is. Természetesen a megfelelő balansz képes beállítani a körülöttük élő nők és férfiak tökéletesen kellemes arányát. Ez kívánatos, és - bár nem kimondott, de - a megfelelő emocionális IQ-val jól kezelhető, irányítható. Az egyensúly fontos.. mindenben.. ebben is. Ha azonban  egy nő az ismertebb, jól bejártatott női szolidaritásra játszik, és abban ér el igazán nagy sikereket, elveszítheti, vagy félszeggé teheti a férfiak felé irányuló testi és verbális kommunikációját. "Olyan jó nő, értelmes, intelligens, jó pozícióban dolgozik,  nagyon csinos, vékony, izmos... és még sincs pasija, hogy lehet? Pedig jó fej, van humora, mindig nevetünk a viccein a csajokkal.. nem értem.. Bár én néznék ki úgy...." Talán ismerős beszélgetés részlet. És mi lehet mögötte? Bizonyára a visszajelzéseket se attól a célcsoporttól kapja, akinek meg akar felelni, ha párt választ. Az énkép torzulása elég messzire viheti a fonalat, de mindenképpen van egy ilyen aspektusa a női megfelelésnek. Fiatal felnőttkorban, egy csinos, értelmes nő megengedheti magának, hogy a női barátság viszonyrendszerét használja ki zömével, és arra építse fel beilleszkedési, megfelelési stratégiáit. Ez normális, ha később ki tud lépni, és ha kell, a férfiaknak is meg tud felelni, a céljainak megfelelő kapcsolatot tud teremteni velük disszonancia nélkül. Ha viszont bele ragad a női kapcsolatrendszerbe, és csak ott ér el 'szociális eredményeket', akkor ikonként ragyoghat a barátnői és kolléganői között, állandó elismerésre számíthat, de erős ambivalenciát érezhet a férfiak reakciói tekintetében.

 Szummázva a gondolatokat úgy tűnik, hogy korunkban, - ebben a felgyorsult, uniszex rendszerben - a nőknek jelentősen más beilleszkedési, önérvényesítési módszereket kell választaniuk. Önmagukat kell adni, hogy hitelesek legyenek, de közben meg kell felelniük a női szolidaritás alapelveinek is; és végül, a férfiak megfelelő kezeléséről se mondhatnak le. A csak a férfiakkal foglalkozó nő némileg értéktelennek tűnhet a nőtársai szemében, - vagy csak egyszerűen kiesik a női kapcsolatrendszerből. - A nőknek megfelelő, 'barátnős' életmód pedig a férfiak bizonyos szintű hiányát vonhatja magával.

Kinek akarnak megfelelni a nők? Életkortól és élethelyzettől függően változhat, de sok esetben legalább annyira a nőknek mint a férfiaknak. És vajon milyen nők kezelik pont megfelelően ezt bonyolult rendszert..?

 

 

 - CsehyDénes - 

2015/11/21 : dnes komment
Milf kultúra, avagy a 30 év feletti nők győzelme

Milf kultúra, avagy a 30 év feletti nők győzelme

Milf kultúra, avagy a 30 év feletti nők győzelme

 milf1.jpg

A MILF kifejezés pontos, eredeti fordítását nem kívánom leírni, de alapvetően olyan csinos nőre utal, aki középkorú (cc 33-50 éves) és - nem mellesleg - anyuka. Rendszerint jól tarja magát és akár meg is engedheti magának hogy fiatalabb férfiak társaságát keresse. Számomra most nem a társított kaján gondolatiság a lényeg; hanem az a jelenség, melynek hatására egy ilyen meghatározás ennyire közkedvelt, és szinte mindenki által ismert sémává válhatott. Társadalmi aspektusában reflektál a 30 feletti nők elismertségére, integráltságára. Miben sikeresek, vagy sikeresebbek? - kérdezhetnénk. - Hiszen a 20 évesek fiatalabbak, az 50 felettiek meg nyugodtabbak, tapasztaltabbak. Alapvetően ez így is van, viszont összehasonlításban a 10-20-30 évvel jelen korunk előtti tendenciákkal, - bár minden korosztály életmódja megváltozott - ez a korosztály él a leginkább aktív életet, mely a legjobban - vagy leglátványosabban -  a korcsoport nő tagjaira hat. Mint ahogy azt egy korábbi bejegyzésben taglaltuk, a sport reneszánszát éli a középkorúak körében. Az egészség és szépség trendek pedig (a reklámok által), - a munkába állás kitolódásával -  a leginkább keresőképes, vagyis a 30 éven felüliekre összpontosítanak. Az anyagi biztonságon túl ez a korosztály azért is megfelelő célcsoport, mert itt valódi eredmények érhetők el ha valaki törődik magával. A huszonévesek - bár sokan közülük anyagi biztonságban élnek - rengeteg  elvárással találkoznak, rengeteg helyen kell hogy újként bizonyítsanak. Rendszerint - miközben csak magukkal és a céljaikkal foglalkoznak -  elhanyagolják a mentális szükségleteiket a karrier vagy más külső tényező érdekében. Pont ezért kevésbé veszik észre maguk körül az emberek szociális igényeit. Szinte kizárólag a kortárs csoport és a munkahely determinálja a társadalmi szükségleteiket. És persze a megfelelő vonalak még nem is kívánnak annyi törődést.  

A kényelmes, csak anyaként élő, magát leértékelő nő társadalmi elfogadottsága hanyatlóban van. Nincs is már az a férj típus, aki mindezt lehetővé tette. Viszont a kortárs világba beilleszkedő, gyermekkel rendelkező 30-40-es NŐK, akik metamorfózisként átélték a szüléssel járó le és felépülést, már tudnak értékelni olyat is, amiről azelőtt nem gondolták volna.  Rugalmasságuk sem elhanyagolható, hiszen a gyermekek menedzselése nem egyszerű, és kevésbé lehet önző alapokon működtetni; ez nagyban megkülönbözteti őket a sokszor zártabb komfortzónával élő fiataloktól. Ne feledjük, hogy mindemellett - többségében - ugyan abban a munkahelyi közegben kell megfelelniük, mint fiatal bajtársaiknak. A fiatalosság kötelező! Ha ehhez hozzá keverjük a fent említett trendek hatását, a  sportos, aktív életmódot és a lazább életfelfogást; már nem is olyan furcsa a kapott eredmény.

 

 - CsehyDénes

2015/11/18 : dnes komment
Sport... tömegsport.. sportolás régen és ma...

Sport... tömegsport.. sportolás régen és ma...

Sport... tömegsport.. sportolás régen és ma...

 sporty-spice.jpg

 

A sportolásnak, a tömegek megmozgatásának, és önmagában direkt, célirányos mozgásnak, -  mint individuális és csoportos tevékenység - nagy múltja van, közel egyidős az emberiséggel. Fontossága, társadalmi beépültsége megkérdőjelezhetetlen. Jelen írásban csupán a közelmúlt és a jelen tendenciáit vetjük össze, bár kétségtelenül találhatnánk párhuzamokat a régmúltban is.

 Megközelítőleg 30-40 évvel ezelőtt, a fiatalok (iskolások) nagy hányada sportolt. A sportolás főként intézményes keretek közt folyt. A szervezést az iskolák és az egyesületek vállalták magukra, így a tevékenységek többsége intézményes, uniformizált képet festett. Ez sok sportágnak hasznára vált, és mivel sok gyermeket érintett, a kevéssé személyre szabható modell pont jól működött, - az esetlegesen kihullók ellenére is. - És ha a hatékonyságot az olimpiai érmek számában mérjük, akkor azt mondhatjuk, hogy egy sikeres időszak, sikeres tömeg-sportolási módszere volt. Korosztályos bontásban úgy nézhetett ki, hogy a fiatalok sokat sportoltak, az idősebbek pedig kevesebbet. Alapvetően a fiatalokat célozta a 'sport' propaganda és a reklámok egyaránt.

 Ez a mesterségesen is sarkított kép persze sokat változott a '80-as évekre. Egyre többen kung-fu-ztak, karatéztak, gördeszkáztak stb. A magánegyesületek száma gyarapodott az állami intézményekkel szemben; így a pénz, a tagdíj és kis mértékben a reklámfelület is megjelent a képben. Mivel a divat és a külföldi reklámok továbbra is a fiatalokat tartották az elsődleges célpontnak, az új irányzatok is őket találták meg legelőbb, de már nem úgy, már nem egyszerűen és nem intézményesen.. és főleg nem olcsón.

 Persze sok 30-40-50 éves bringázott a hétvégén és futott esténként, de nem szolgálta ki őket  a sport-ipar. Az egyesületek és edző termek - mint klubok,közéleti, szociális funkciót betöltő létesítmények - átalakultak, nyomaikban megmaradtak.Internet se volt, nem lehetett fórumozni róla, hanem ki kellett próbálni, le kellett járni. Viszont a klasszikus, kötelező jellege is eltűnt, átalakult.  

Napjainkban a korosztályos bontás mutat a leginkább változó képet. Az individuális sportok váltak tömegsporttá, így a bármikor végezhető futás és a trendi közlekedési eszközként működő bringa nagyot lépett előre a ranglistán. És kik űzik ezeket az ágazatokat? Kik érnek rá inkább csak este meg hétvégén? A 30-40 évesek. Szinte ki lehet jelenteni, hogy több időt töltenek sportolással mint a 12-25 közötti korcsoport, akik régen vitték a pálmát minden tekintetben. Persze 'szegény' fiatalok most nem sportszerekkel, hanem elektronikai termékekkel szembesülnek a reklámokban, és a világhálón szörföznek, ott ismerkednek a sportklubok helyett. Van idejük.. gondolhatják.

 Mindezen trendek együttese nagyon furcsa képet mutathat a jövőben. A szexszimbólumok közelebb kerültek vagy meg is haladták a 30 éves kort. Így a szexisség, csinosság - és főleg a sportosság - kapcsolata az abszolút fiatalsággal megszűnt. Régen se volt egyértelmű, de nem volt trend az ellenkezője. Elvárásaink az idősebbekkel szemben megnőttek. Jól passzol a folyamatosan változó posztmodern világhoz. Mi jöhet még? Hová 'fejlődünk'?

 

 - CsehyDénes - 

2015/11/12 : dnes komment
A 'Mami Hotel' egyes aspektusai

A 'Mami Hotel' egyes aspektusai

A 'Mami Hotel' egyes aspektusai

 

mamihotel.jpg

Mami hotelnek nevezzük 'tudományos' 'köznyelven' azt a jelenséget, mikor a fiatal felnőtt nem kíván leválni a szüleiről. Nem akar saját családot alapítani, nem kívánja az önálló életét úgy megkezdeni, hogy nem biztosított be hozzá minden paraméter. Nem vállal ilyen jellegű kockázatot. A jelenség a sokszor említett posztadoleszencia része, velejárója. Kapcsolódó fogalom, amit könnyen észre veszünk, és bírálunk ugyan; de a klasszikus életkezdési metódusok hatékonyságáról se vagyunk már meggyőződve. Apáinknál még biztos működött, nekünk már csak félig-meddig, a gyermekeinknek meg nem is ajánlanánk (csupán az eredményét integrálnánk szívesen).   

 Ismert, kortárs fogalom, de régen nem létezett ilyen? Nem volt rá igény? A választ két külön terület mentén próbálom megfogalmazni.   

 Egyik vizsgálati szempont a tanulás és a munka, a másik a párválasztás és a gyermekvállalás. A tanulás, a tanulási idő kitolódott. Részben eleve később kezdik a gyerkőcök az iskolát (nem ritka a 20 éves érettségiző), másrészt az alap 3-4 helyett 5-6 évet érdemes számolni a felsőoktatásra. Sok szakmában divat volt 2 évet nappalin, 3-4-et pedig levelezőn végezni. Ez nem jellemző már. A levelező a több éve dolgozó, 25-30 év felettiek népszerű továbbtanulási, diploma pótló, - esetenként - kikapcsolódási formája lett (bár az új felsőoktatási rendszer ezen területen fellépő hatásait még nem ismerjük). A '70-es években meg lehetett élni diploma nélkül a legtöbb kezdő és középkategóriás pozícióban. Ma már lehetetlen. Jobban mondva azért lehetséges csupán, mert senki se gondolja hogy valakinek nincs diplomája; illetve diploma nélkül már a félértelmiségi munkák nem pályázhatók meg, így ez a réteg más munkakörökbe kényszerül. Aki persze fel van készítve, sokat tanul, és utána nézett a választott szakma kezdő fizetési átlagának (az interneten és az ismerősök között), figyeli évek óta a tendenciákat, az nem szeret kockázatot vállalni, nem hazárdírozik. Bár erről nem esik szó, de a mai fiatalok bizonyos kompetenciákban sokkal fejlettebbek mint a 20-40 éve az álláspiacra kerülő emberek. Akiket régen arra képeztek, hogy vezessék a könyvelési osztályt a diploma megszerzése után (tehát egy végzős közgazdász), azok ma könyvelnek több nyelven, több nemzetközi cégnek; és módszereket, technológiákat tanulnak, implementálnak projektek keretein belül. Nem vezetők a régi értelemben, de jóval több párhuzamosan alkalmazott tudásra van szükségük, mint a régi pályakezdőknek. Erre készülni kell, és ha már felkészültünk akkor van is némi veszteni valónk. Tehát nem feltétlenül inflálódott a tudás, mert nem veszített értéket; csupán többek rendelkeznek egy azon kompetencia halmazzal. És fura mód, innentől kezdve a nem megtanulható, hanem a kapott és hozott kompetenciák dominálnak, mint a kreativitás, karizma és a bátorság. Ha a beugró megvan, akkor már az számít ami különleges, ami nem iskolában tanulható. Kitérhetnénk a vállalkozások sikeres vezetőire is, de a fiatalok ritkán vállalkoznak kényszer nélkül, tőke nélkül, tapasztalat nélkül. A magánüzlet világa inkább az idősebbeké (30-as korosztály), akik vagy eleve dörzsöltek, vagy 'megtőkésedtek' és 'megdörzsölődtek' az évek alatt. Ennek ellentmondani látszik a stratup-ok elterjedése, de a fiatalok többsége még mindig multiknál, nagyobb vállalkozásoknál helyezkedik el alkalmazotti státuszban.

És ez valami új? - kérdezhetnénk. -  Igen, az. A jelenség egészében az, de az igény, ami létrehozta nem új. Régen se volt minden fiatalnak tökéletesen komplex elképzelése a jövőjéről. A '60-as, '70-es - esetleg '80-as - években nagy divat volt valamilyen mellékvágányom érvényesülni. A fiatalok dolgoztak,  - nem volt más lehetőség,  - de gyakran nem azonosultak a munkájukkal, nem építették be az énképükbe. "Szobrász vagyok, minden évben felvételizek a képzőművészetire", "Zenész akarok lenni, gitározom.". Vagy esetleg: "Hozunk be külföldről cuccokat.." stb. Valami nagyon hiányzott a korábbi cikkemben is említett megvalósítandó álmokhoz. A '90-es évek elején iszonyatos tömegek érezték úgy, hogy be kell kerülniük  a felsőoktatásba. Diploma.. ismeretek.. tanulás.. lehetőségek. Bár igen lassan reagált a felsőoktatás, és az elitképzés keretei eleinte megmaradtak, mégis megjelentek új főiskolák, és az OKJ jellegű 2 éves tanfolyamok, melyek szintén az űrt hivatottak kitölteni. Volt rá igény. Sok, újonnan alakult felsőoktatási intézményben indultak szuper teltházas évfolyamok. A közepes tanulók meg előszeretettel gondolkodtak a jövőjükről tanácstalanul, 2 évig OKJ-s képzéseken. tehát a Mami Hotel alapjai, megteremtődtek, érvényre jutottak még a '90-es években. Úgy gondolom, hogy egy individualizmusra hajlamos társadalomban, ahol a rendek és osztályok eltűntek vagy újra szerveződőben vannak, ott mindenki mindent megtesz az érvényesülési lehetőségek maximalizálása érdekében (főleg ha a gyermekéről van szó). Persze, eltűnt valami a társadalom kötelékei közül, hogy mindez létrejöhessen, megfogalmazódhasson, megfoghatóvá váljon. A '40-es években talán mindez lehetetlennek tűnt, de azért nem is a '90-es évek szülöttje az igény, és végkép nem napjainké. A normák és visszafogott értékek, beépülő társadalmi elemek, amik az embereket láthatatlanul a saját kasztjukban konzerválta, - és csak a legkiválóbbakat engedte felemelkedni - megszűntek. A mérhetetlen szabadsággal együtt járó felelősség, hogy 'a saját életemet én magam rontom el', nagyban megnehezítette a szakma választást (és talán a párválasztást is).  A Mami Hotel 'bézik' motorja nem új, csak az életmód jellege az, ami kapcsolódik hozzá.

 Van azonban egy másik része, oldala az embernek, az érvényesülésen túl. Egy külön bejegyzés is lehetne, hogy az egyén mitől érzi igényét a tartós kapcsolatok felvállalásának, eleve az érzelmi kapcsolatok előre helyezésének a beépített prioritási listán. Biztos, hogy a kapcsolatok, a nem családi oldalról érkező érzelmek a fiataloknak fontosabbak voltak régen, a posztmodern korszak előtt (20-40 éve), mint ma. A 22-25 évesek 20 évvel ezelőtt  - bár már nem éltek tömegesen házasságban - már volt tapasztalatuk együttélésben, kvázi-házasságban. Otthonról nem kellett menekülni, de a magánélet megkezdése, és az így keletkező hiány 'megoldása' a korosztály, a kortárscsoport elvárása volt. Az együttélés, összeköltözés elfogadott volt. Téma volt, normális volt. Sőt, természetes. Ha a szeparálódást nem is tudták megoldani, a szeretett partnerrel történő összeköltözés úgy is tendencia lehetett. Az így élő, így szerveződő emberek komoly tapasztalatokkal bírhattak intim kapcsolatok és együttélés terén 25-28 éves korukra. Az ÉN-kép érzelmi oldalon hamarabb váltak felnőtté.

 Mi a különbség a régi és új fiatalok között? A kockázatvállalás. Az érzelmi kockázat vállalása, eleve a hiány, az üresség külső közegből történő pótlása. Nem menekülni a virtuális terepasztalokhoz, a mindig elérhető virtuális barátokhoz, a kimozdulás, valóságos interakció nélküli ismerkedéshez. Az érzelmi komfortzóna tágabb volt, tágabb kellett hogy legyen. Ne feledjük hogy ez egyáltalán nem tűnt akkor feltétlenül pozitív dolognak. Sok volt a válás, a szakítás, kényszeredett viszonyok; sok szülő örült volna, ha a gyermeke nem költözik el 20 évesen, és nem dolgozott volna inkább a tanulás helyett. Mégis, most úgy tűnik a kényszer hozta kockázatvállalás sok esetben aktiválhat olyan energiákat, melyek egy pár, egy partner igényét aktiválják a személy érzelmeiben, a kényelem helyett. A téma persze sikamlós, és relatív nézőpontokat  ütköztet, hiszen érzelmeket állítunk szembe társadalmi tendenciákkal.

Még nincs pontos válaszunk a fent említett jelenség minden energizáló összetevőjére, de - feltételezésem szerint -  a múltban is megtörtént, megtörténhetett, csupán a lehetőségek voltak korlátozottak. Az érzelmek felvállalásának hiánya viszont komoly életvezetés-fejlődési problémákat okozhat később. 

 

  - CsehyDénes -

2015/10/30 : dnes komment
Pár szó a migráció európai és magyar jellemzőiről

Pár szó a migráció európai és magyar jellemzőiről

Pár szó a migráció európai és magyar jellemzőiről

migration-higher-education-migration.jpg 

A közel-keletről érkező bevándorlási-népvándorlási hullámról rengeteget olvashatunk manapság; és bár a migráció fogalmi kereteibe jól belefér, én mégsem erről a (nem politika mentes)  jelenségről szeretnék most írni. Nem is véletlenül használtam fentebb a népvándorlás kifejezést. Az ilyen nagy tömegben, közel egy helyről, egy kulturális közösségből érkező emberek csoportja akaratlanul is rekonstruálja, tovább hordozza a származási országok életvitelét, normáit. Beültetett egységként működik tovább a  csoport az új 'hazában'.

Amikor azonban a migráció európai országokon belül, esetleg szomszédos, vagy uniós országokba történik, akkor egészen más képet mutat. Az országon belüli migráció régóta elfogadott tendencia Európa nyugati felén. A bérlakás kultúra, a decentralizált gazdasági modell és a bárhol elérhető szolgáltatási háló ezt nagy mértékben segíti. Nem hogy nem kötik magukat hitel alapú eladósodással egy városhoz, egy házhoz, egy lakáshoz, de még csak egy pici lakhatási lehetőséget, 'panel lakást' se tartogatnak biztonsági esetekre. (Ingatlanba fektetnek, de főleg nyaraló jellegű, kikapcsolódást kínáló épületekbe.) Mondhatnánk, hogy nagyobb országban mindez könnyű, és sok cég van sok helyen, sok közepesen nagy város stb., ami részlegesen igaz, azonban mindez jellemző Ausztriában, és több kisebb országban is. Egy jól felépített gazdaságban az ilyen jellegű mobilitás alapvető, elfogadott és kívánatos. Persze nem 10 éves múltra tekint vissza, hanem jóval több. Talán kulturális gyökerei is vannak. A munkabérek normalizálódásában, a társadalom fejlődésében nagy szerepe van. Alapvetően jó, hasznos folyamat. Az országhatáron kívül, a külföldre irányuló mobilitást a nyugat se nézi feltétlenül jó szemmel, hiszen a tudás tőke elszívása ott sem kívánatos, de nem is jellemző akkora mértékben, mint Közép-Európában. Ott akkora bérkülönbség nem realizálható egy országhatáron túlra történő költözéssel.  

Sokat panaszkodunk, sokszor elhangzik különböző fórumokon, hogy a magyarok nem mobilisak, nem költöznek a munka miatt még 10-20-100 km-re sem, nemhogy 4-500-1000-re mint a francia, német, - esetleg - amerikai munkaerő-piacon dolgozó szereplők. Közel 20 éve hallgatjuk ezeket a klisévé fejlődő kijelentéseket, de mégis mennyiben igazak? Valóban jól írják le a szóban forgó jelenséget? A magyarok földhöz és magántulajdonhoz kapcsolódó ragaszkodása a történelmi kép alapján, a dzsentrikre, a középkori urakra és a korábbi nemesség teljes lakossághoz viszonyított arányára alapozva elképzelhető, de erről semmilyen kutatási eredményt nem tudok felmutatni. Az viszont tény, hogy Magyarországon igazi mobilitási irány csak egy létezik. Ez pedig a vidéki falvakból, városokból Budapest felé történik. Nincs erről sem pontos kutatási kimutatásom, de valószínűsítem, hogy a Budapesten dolgozók nagy %-a vidéken született. Ez persze összefüggésben lehet az ország elmúlt 100 évében történő területi minimalizálódással is, mely így elvesztette gazdasági kapcsolatát a valódi iparral rendelkező városokkal, és táptalajává vált az elcsatolt területekről történő 'átköltözésnek' is. Feltételezésem szerint ez a tendencia 200-300 éve még nem létezett ilyen mértékben, de ami most megfigyelhető, azt egyértelműen kezelhetjük munkahelyi  - gazdasági mobilitásnak. És létezhet az ország belterületén más irány? Érdemes Kazincbarcikáról Pécsre, Záhonyba, Szegedre költözni? A munkanélküliséget vizsgáló kimutatások alapján nem nagyon. Tehát a magyar lakta, magyar nemzetiséggel bíró területek, és Magyarország esetén nincs más irány, amit érdemes követni. És ha már külföld, akkor nézzük a nyugatra haladó, főként Londont megcélzó honfitársainkat. Tekintettel a közel 500000 emberre, aki gazdasági megfontolásból Magyarországról Európa nyugati felére költözött, - a lakossághoz viszonyított számuk alapján -  én nem (vagy csak nagyon nagyon óvatosan) merném kijelenteni, hogy a magyar lakosság alapvetően nem mobilis, a gazdasági migrációban nem érdekelt. 

 Vissza kanyarodva a népvándorláshoz, muszáj említést tennünk egy 'kísérő jelenségről'. A tisztán gazdasági okokból migráló csoportok, - a túlélés és beilleszkedés érdekében is - nagyon könnyen levetkőzik, eldobják a származási ország kultúrájának hivalkodó jegyeit. A fent említette népvándorlás szerű migrációra, és a később taglalt gazdasági bevándorlásra is jó példa az Amerikai Egyesült Államok. A XIX. század végén (vad)nyugati oldalra költöztetett, új hazát kereső és építő telepesek sokáig megőrizték hajdani identitásukat, normarendszerüket, és nem igen vegyültek a már ott lakókkal (persze a kép valójában árnyaltabb, hiszen akkor még a betelepítés, benépesítés, és nem az integrálás korszakát éltük) szemben a később beköltöző, egy már megalkotott rendszerben (kizárólag) dolgozni akaró városlakó migránsokkal.

 A magyar kivándorlással kapcsolatban, - ha a neten fellelhető cikkeket, blogokat böngésszük, - jól szembetűnik, hogy a kérdésben egyértelmű az összhang a különböző színezetű vélemények és orgánumok között. A munkaerőhiány egyik egyértelmű oka, hogy a nem jól megfizetett munkaerő elvándorol. Úgy gondolom mobilitás tekintetésben a Budapestre költözés következő lépcsőfoka a külhonba történő áttelepülés.  A kvalifikált és nem kvalifikált fiatalok egyenlő arányban hagyják el az országot, hiszen bizonyos kompetenciák megléte, rugalmasság és nyitottság már bárkinek belépő lehet egy gazdaságilag fejlett, toleráns, idegen társadalomban.

A visszatelepülés ebben a stádiumban - akár Magyarországra külföldről, akár a vidéki városokba Budapestről vagy külföldről - nagy valószínűséggel már csak részleges lehet. Aki döntött, és ott valóban megtalálta a számításait, nehezen tér vissza (hiszen Mo.-n kellene újra megteremteni az egzisztenciáját).

Akkor most a magyarok mobilisak vagy nem?:).... Érdemes lenne a társadalomra vonatkoztatott kliséket is újra gondolnunk.

 

 - CsehyDénes - 

2015/9/25 : dnes komment
A Komfortzóna, a Virtuális Világok és a Rugalmasság összefüggései

A Komfortzóna, a Virtuális Világok és a Rugalmasság összefüggései

A Komfortzóna, a Virtuális Világok és a Rugalmasság összefüggései

 

 

 

comfort-zone-fish4.jpg

 Komfortzóna

 Mit értünk komfortzóna alatt? Hosszabb fogalmi körüljárás nélkül egy olyan - mentális és fizikális - életteret, amiben biztonságosan mozog az egyén. A rutinok működnek, a normák ismertek, a személyek és helyek kapcsolódása megfelel az elvárásoknak. Ismert algoritmusokkal felírható az új esemény, -  ami nagy valószínűséggel következni fog,  - annak legtöbb paraméterivel együtt. Ismert világ és ismert, - vagy bejósolható - történések együttese. 

A komfortzóna lehet szűk vagy tág, és több dimenzióban működik. Bizonyára nincs olyan személy aki érzelmileg, szexuálisan, mindenféle ismeretek, sportok, kultúra, utazás stb. tekintetében egyszerre és ugyan olyan nagy mértékben nyitott. Ha van / lenne ilyen egyén, akkor annak már valószínű barátai se lennének, hiszen minden impulzusra reagálna ami megjelenik körülötte; így a tartósabb emberi kapcsolatainak feladására kényszerülne. A 'széles sávú' komfortzóna, ami felexibilisen növelhető vagy - adott esetben - csökkenthető, igen kívánatos és egészséges emberképet indukál. Rendszerint az a társadalmi elvárás, hogy az ismeretek befogadása esetén legyen nyitott és expandálható; érzelmi és szexuális kapcsolatokban viszont behatárolt vonalak mentén működjön. Röviden egy olyan ideális attitűdöt kell hogy támogasson, behatároljon, ami a becsület keretein belül művelt, mégis nyitott és vagány, de emberi kapcsolataiban hűséges és megbízható embert fest a külvilág felé. A komfortzóna extrém lehetőségek és elvárások esetén szinte meg is szűnik. Illetve olyan tág határok közt működik, ami a normál életmódot élő emberek esetében elképzelhetetlen. Valószínűleg az ilyen szakmák, hobbik vonatkozásában is működik egy 'normál' és egy 'munka', vagy 'szórakozás' üzemmód. Gondolok itt példának okáért egy vadászpilótára, külhonban beépülő ügynökre, szexmunkásra, vagy akár egy diktátorra, királyi család tagjára stb. A komfortzóna határainak csökkentése / csökkenése, negatív irányban történő változása is elképzelhető. Klasszikus példa lehet a börtön, kolostor, választott remete lét.

Azt azért fontos megjegyezni, hogy a komfortzóna folyamatosan változik. A tanulás, iskola, kiváltképp egy tréning, pont a kimozdítás erejével él. Az a célja, hogy kis lépésekben hozzá adjon az egészhez, a komfortzónához, akár a személyiséghez is. Kortól, nemtől függetlenül bármikor változhat.

 Rugalmasság

Rugalmasságnak nevezném azt a képességet, amely az új helyzetek, ismeretek, tevékenységek feldolgozására, befogadására, integrálására teszik képessé az egyént. A rugalmasság fejlődhet, visszafejlődhet. Befolyásolhatják genetikai és tapasztalt dolgok egyaránt. Szoros összhangban van a komfortzónával, ami a rugalmasság alapját képezi.

Arra most nem térhetünk ki bővebben, hogy pontosan hogyan kapcsolódik, és pontosan mi változik ilyenkor rugalmasan. Lehet, hogy a tág komfortzóna teszi lehetővé a rugalmas viselkedést és a rugalmas attitűdöt. Esetleg egy bátor lépés változtat az attitűdön, ami hosszabb távon a komfortzóna határait kitolja; vagy pont egy csalódás húzza össze az attitűd érzelmi csatornáin keresztül. Sőt, az is elképzelhető,hogy ha egymás mellé vetítjük a komfortzóna szegmenseit, csatornáit (pl érzelem, karrier, hobbi stb stb.. de jó kérdés hogyan osztályozható, hiszen egyéni preferenciák mellett mérhető kizárólag), akkor az egyes görbék mindig kiegyenlítődnek, és a hozzá adott energia az egyik oldalon, hiányt eredményez a másikon. 

 Virtuális világok és az összefüggések

 Életünket behálózó virtuális világok viszont szembetűnőbbek, mérhetőbbek. Hatásukról sokat beszélünk, bár tényleges, átfogó kutatásból még mindig kevés forog közkézen, a téma felkapott jellege ellenére. A virtualitás, a virtualizáció ma már minden területen jelen van az életünkben. Rendszerint számítógépen valósul meg, de alapvetően - szabad értelmezésében -  a könyv olvasás, a festmény nézegetés, zenehallgatás közben történő képzelődés, vagy alkotás, rajzolás, tervezés stb. is kapcsolódik. Sőt, alapjául szolgál. Mondhatnánk, hogy a jelenség régi, csupán a megvalósulási környezet új. Ez az eszköz amin keresztül megvalósul, forradalmasította napjaink életmódját. A '90-es években még erőltetett, felesleges  divatnak tűnt, ma már - minden túlzás nélkül -  nehéz lenne kizárni az életünkből. 

 Tehát a virtualizáció alapjaiban nem új, nem feltétlenül rossz, és sok tekintetben az alkotás alapja, segítő eszköze. Egy oldala van talán, ami igazán vitatott előjelű. Egyszerre gyűlölt és imádott.  Ez a  közösségi médiát, a tömeges online kapcsolódást biztosító - vagy már fogalmilag azzá váló - része.  Az ilyen, erre épülő oldalak egyre komplexebb szolgáltatást nyújtanak. Megjelenésükkor, cc a 2000-es évek elején mindegyik egy szegmens köré épült. Vagy videotár, képtár, levelező rendszer, profil oldal, vagy a már '90-es években is jól működő csevegő alkalmazások voltak (amit eleinte csak igen zárt körök használtak). Ma már bármelyik össze köthető a többivel, és szinte mindegyik kínál csevegő és profil funkciót is; illetve össze épül más oldal funkcióival. Az igazi nyertes talán a profil oldal, a személyiséget kirakatban tündököltető lehetőség, ami közben videó, adat, képgalériát is magába foglal, együttműködve a többi weboldallal, alkalmazással. Természetesen kapcsolódik hozzá az okos telefon, ami állandó internet elérést, állandó kirakatot, néznivalót és valós időben elérhető barátokat kínál. És itt fonódik össze a három - címben említett fogalom. - Mert sok esetben - pont így 'konzerválják magukat' az emberek. Kapcsolatuk a külvilággal felszínes lesz, és többnyire csak a látott, nem a megélt élmények felé fordul. Nem vállalja fel a személy, hogy új helyen új emberek, új szokások felé nyisson, hiszen a 'barátai', virtuális társai, vele vannak. Azoknak reprezentálja az új élményeket, így kiemelve magát az új társaságból, új élményekből. És - bár a reprezentativitás szintjén rengeteg élménnyel gazdagodik - valójában nem él meg semmit annyira, hogy ki keljen lépnie a megszokott komfortzónából. Nem lesz rugalmas ha cselekedni kell, elviselni vagy elfogadni. Valószínű nehezen teszi túl magát a való élet kudarcain. Mindezen elemek összessége furcsa, sok ismerettel és kevés életélménnyel rendelkező, elég fejletlen személyiségeket szülhet. Különösen veszélyes a személyes viszonyok, barátságok és az intim kapcsolatok terén.  

 

 

2015/9/08 : dnes komment
Álmok és Kisiklások összefüggései az életút során

Álmok és Kisiklások összefüggései az életút során

Álmok és Kisiklások összefüggései az életút során

my-road-my-dreams-my-life.jpg

Elcsépelt, sokat emlegetett kifejezés az 'önmegvalósítás'. Vannak, akikben a szó reményt kelt, és akaratot, cselekvést indukál; és vannak, akik számára egy multilevel marketinges metodikát - vagy akár ezotériát is - idéző,  önáltató klisé. A megítélési skála az energialöket és az önmagától kidurranó luftballon között ingadozik, életkor, naivitás, tapasztalat és hozzáállás alapján. Ha viszont saját, natív értelmében szemléljük, akkor - valószínűleg a legtöbb ember szerint - egy projekthez hasonló, tudatos, megtervezett cselekvéssorozat, mely a végén boldogsággal, elégedettséggel kecsegtet. Olyan valami, amit magunknak csinálunk, magunknak építünk. Sőt, tartozunk vele! Legtöbb esetben magunknak. A mi megítélésünk a mérvadó. A posztmodern kor emberének, személyiségképének társadalmi vetületében a megvalósítás pedig kötelező, legalább alap szinten. Ha az életünket párhuzamos szegmensekre, önállóan létező személyiségdarabokra osztjuk, akkor lehetőség szerint minél több ilyen elégedettségi egységet kell sikeres, vagy közel sikeres címkével bélyegeznünk az életutunk során. 

 Álmokat kergetünk? Talán így is mondhatjuk. A számunkra fontos személyek, elismert normarendszerek elvárásait is be kell forgatnunk, integrálnunk kell,  célként kell definiálnunk saját álmainkban. - Ellenkező esetben a várva várt boldogság érzetet nem érjük el, függetlenül az eredménytől. - Mégis, leginkább a saját magunknak megfogalmazott álmok vihetik előre a szekeret. Gyermekkorunkban álmokból áll az életünk. Hadvezérek vagyunk, űrhajósok, sztárok, táncosok, harcosok, bármi. Később megjelenik az elérhető kategória. Olyan álmok, amik megvalósulása - ha kis mértékben is, de - eséllyel kecsegtet. Mint eljutni valahova, megnézni valamit, játszani valamin, találkozni valakivel stb. Sok közülük összefüggésben lehet a jelenlegi tanulmányainkkal, hobbinkkal. Például ha egy híres valakivel találkozunk, aki a mi céljainkat testesíti meg. Olyannak lenni mint ő. Úgy és azt tudni. A bevallott - vagy magunknak sem beismert - vágyakkal sokat foglalkozunk, sok energiát töltünk bele. Jelentőségük nagyobb lehet mint gondolnánk.

És mi történik ha az álmok nem valósulnak meg? Ha a legfontosabb álmok nem változnak át célokká? Vagy azzá válnak, de nincs bátorságunk megvalósítani? Nos rendszerint a kisiklott, érték és norma-vesztett, vagy 'csupán' keserű emberek élete sok esetben ilyen pontokon mutat hasonlóságot. 'Nem kezdtem el akkor azt a valamit, pedig tehetséges voltam.. később már nem lehetett'; 'Vele kellett volna maradnom..'; 'Ott kellett volna hagynom..'; 'Nem oda akartam járni, de a szüleim elvárása....'; 'Jöttek a gyerekek, később meg már..., pedig még ha 10 éve.. akkor is'

Ráadásul az álmokból közel egyszerre többet is a megvalósítási folyamat státuszába kell helyeznünk, foglalkoznunk kell velük, különben egy-egy sikertelensége megboríthatja az önértékelésünket, ezzel  okozva problémákat a sikeres felületeken is. Nézzünk egy hármas összetételű képletet. Család - munka - hobbi. Ha a munkahelyünket elveszítjük, a család,  - ami valószínű  álom és cél ha nincs, de lehet támogató és lehúzó is mikor van - de még inkább személyes jellegéből adódóan a hobbi, sokat adhat személyiségképünk megtartásában. Ha azonban már rég feladtuk a munka és a család miatt, akkor most nem hívhatjuk segítségül, nem közvetít energiákat számunkra.

 Mindez azért működik így, mert az énképünk -  rengeteg szubjektív összetevőn túl -  a megvalósult álmokból épül fel. Az elégedettség, önelégedettség, magunkról alkotott teljes kép szempontjából így közeledünk a legjobban elképzelt önmagunkhoz. Ahol pedig a fontos álmok nem valósultak meg részlegesen sem, ott hiány keletkezik. Énképünk így magunknak sem teljes,melynek eredményeként leértékelődünk, kallódóvá válunk. Ha nem sikerül egy álom, de megpróbáltuk megvalósítani, és tettünk érte; ott később leírhatjuk a veszteséget, az energiát áthelyezhetjük máshova. Pl.: 'Sokat foglalkoztam vele, évekig gyakoroltam, de nem voltam tehetséges.' Ilyen esetben tovább lehet lépni, feldolgozhatóvá válik. Ha semmit sem tettünk az álmok megvalósulásáért,akkor csak nagyon kevés összetevőnkben érezhetjük magunkat ön-azonosnak, 'önön magunknak'.

 

2015/7/20 : dnes komment
Patríciusként nevelt plebejus gyerekek

Patríciusként nevelt plebejus gyerekek

Patríciusként nevelt plebejus gyerekek

 spoiled_kids.jpg

 Régen, a modern kor hajnalán a - "középosztály béli" -  gyerekek dolgoztak. Jobb esetben a szülőkkel együtt. Ez az együttműködés lefedte a mai "gyerekekkel való foglalkozást", hiszen ma is egyszerűbb a mi tevékenységünkbe bevonni őket, mint külön, kreatív, fejlesztő, trendi foglalkozásokat kitalálni, külön energiával működtetni a szabadidő rovására. Több gyermek esetében szintén, ott még össze is kell hangolni.

 A késő modern korban, vagy korai posztmodernben már jellemző volt a "mindent adjunk megy a gyereknek" szindróma, de leginkább a taníttatás terén. Ha például a gyermekünknek szebb jövőt szántunk, akkor garantáltuk a nyelvtanulást, és egy jó egyetemre való bekerülés lehetőségét. Viszont nem gondoltuk, hogy kertes házban kellene felnőni, és a felső 10 ezer életmódját kellene élni. Sőt, a jövőjét terelgettük és a jelenét áldoztuk a jövőnek.

 Manapság szeretnénk már gyermekkorában megadni a jövő és a jelen lehetőségeit egyben; de amíg a "partícius" családok rendelkeznek az ehhez szükséges anyagi, kapcsolati és  - jó esetben - kulturális tőkével, valamint a könnyed élet könnyed időbeosztásával, addig a "plebejus" szülők mindezt hitelből teremtik elő. Hitel a pénz amit felvesznek a banktól, de hitel az az energia is, amit a golf edzés és a francia tanár időbeosztása megkövetel. Nem a jól menő vállalkozásuk időpontjait lazítják, hanem a pihenő és szabadidő rovására, annak tőke készletét emésztik minden területen.

 Jó kérdés, hogy megéri....? Vagy pont kiölünk valamit a gyerekekből?

 

2014/8/31 : dnes komment
Nőiesednek a férfiak vagy Férfiasodnak a nők?

Nőiesednek a férfiak vagy Férfiasodnak a nők?

Nőiesednek a férfiak vagy Férfiasodnak a nők?

 ffnn.jpg

Azt, hogy pontosan mik az egyértelműen férfi és a női jellemvonások, és hogy egyáltalán léteznek e meghatározható személyiségjegyek, - amik elkülöníthetők, delegálhatók egy nem számára; vagy esetleg az összképben mutatkozó arányok számítanak csupán, de egyiknek sincs önmagában döntő szerepe  -  azt igen nehéz lenne megmondani. Sok évvel ezelőtt talán úgy gondoltuk, hogy léteznek. A férfi agresszívebb, határozottabb; a nő érzékenyebb, kifinomultabb. Talán a keresztény kultúra diktálta ezeket a megkövesedett jellemeket, mert az ókorban - példának okáért - nem volt ennyire egyértelmű a megítélés, és a megítélés alapja is más volt. A férfi értéke önmagában nagyobb volt, a férfi szinte minden szerepet el tudott látni, minden helyzetben helyt kellett állnia. Talán nem is létezett a ami értelemben vett 'nőies' kifejezés. Sokkal inkább a gyarlóság és a nemesség mentén kategorizáltak. Bárkivel lehetett szexuális kapcsolatot létesíteni, de ezért ellenszolgáltatást várni, esetleg később felhasználni, mások érzelmeit kijátszani nem volt ildomos - a betöltött érzelmi/szexuális szereptől függetlenül. - A bátorság, a vakmerőség, a becsületesség, a következetesség, a hazaszeretet, -  a hazáért és becsületes elvekért történő áldozat vállalás -  ellenben nemtől függetlenül tisztelendő erénynek minősült. Persze egy férfinak jóval több esélye volt mindezen erények kimutatására, kamatoztatására; így a az ókorból fennmaradt márványszobrok többsége is férfiakat ábrázol. A nő inkább mint 'nagytiszteletű, nehéz helyzetben is hű, tisztességesen élő 'anya', jelent meg. Voltak persze női gladiátorok, tanácsadók, kereskedők is, de mivel a pozitív diszkrimináció intézménye nemek szerint nem működött, csak társadalmi osztályok szerint, így a férfiak mellett nem rúghattak igazán labdába.

 Vegyük mindehhez a középkor és újkor bebetonozott nemi szerepeit. A legfelsőbb osztályoktól eltekintve a társadalmi normák mindenkit determináltak. Nem volt előtérben a szexuális szabadság, nem volt preferencia az érzelmi szabadság és a boldogság (persze nem tudjuk pontosan valójában mennyire élték meg máshogy a boldogságot). Visszafogott, decens,  - szexuális értelemben is - puritán élet volt az irányadó. Milyen személyiségeket termel ki mindez? Milyen érdekérvényesítési módszereket? Értelem szerűen a férfiak számára elvárássá vált a keménység, vezetés, és egyfajta egyenes érdekérvényesítési modell. A nők viszont rákényszerültek a kiszolgáló, a férjüket és döntéshozókat hátulról közelítő, befolyásoló, célzásokkal 'irányító' rendszerre. Nyomaiban még mindig jelen van, bizonyos kultúrákban létező, nem kimondott normákként élnek tovább.

 Na de mi a helyzet ma? Posztmodern korunkban a munkakörök, az érvényesülési formák jellege és a társadalmi helyzetkép kedvezhet a nőknek, és a nyugati alapú kultúrákban a középosztály alapvetően ezen kérdésben nem elnyomó. Vannak persze furcsa esetek, hangos propagandák, szlogenek, kirekesztő munkahelyek, mégis az összkép egészen más, mint 40-100-200 évvel ezelőtt. Mindez részben a női emancipáció hatása, mely azért sok norma feladására kényszerítette a társadalmat, de a munkamegosztás tekintetében elkerülhetetlen volt.

 Milyen személyiségek alakulnak ki ebben a világban? Az érvényesüléshez kapcsolódó elvárások közel megegyezők nők és férfiak számára. Fontosabb jól keresni, egzisztenciát építeni, mint otthon tökéletesen megfelelni. Ha lányunk születik, szeretnénk egy jó szakmát a kezébe adni, csodálatos kompetenciákkal dúsítva a flexiblitás érdekében, - pont úgy, mint egy fiúgyermek esetében. - Sőt, még a preferált szakmák jellege is megegyezik mindkét nem esetében, amik nem is igazán szakmák, inkább készség szintű tudás és rendszerismeretek összeolvadása . Mindezen értékek személyiségbe ágyazása csakis egyszerre férfias és nőies jellemvonások együttesével érhető el. Másként fogalmazva: komoly értelmi és érzelmi fejlettség együttes jelenlétét igényli.

 A nemiségtől való relatív függetlenedés kis mértékben hasonlít az ókor tendenciáihoz, de nem a férfias vonások mentén. Milyen tulajdonságokat részesítünk előnyben ma? Határozottság és dominancia, de nyitottsággal vegyített módon. Talán nevezhetnénk pluralista határozottságnak. Nem csak az a lényeg, hogy keresztül vigyük a mi akaratunkat, hanem az is hogy a legjobb utat találjuk meg hozzá. Asszertivitás és reprezentativitás bizonyára kell.  A nemiség hangsúlyozása megengedett ha a határozottságot erősíti és kellően kifinomult.

 A gyermekek, tinédzserek és fiatal felnőttek vonatkozásában még nem tudjuk, hogy az unisex világ pontosan milyen felnőtt társadalmat fog kitermelni. Gyakran gondoljuk, hogy önző életet élnek, nem akarnak teljes mértékben megfelelni a kortárs csoportnak (vagy csak annak?), virtuális világokban élnek; illetve a maszkulin férfiassághoz kapcsolódó jelek, és a klasszikus női, 'családanyás' viselkedésformák nem játszanak szerepet a mintakövetésükben. Mások ezt is mind a fogyasztói társadalom számlájára írják. Talán a jelenség a spirálisan haladó történelmi folyamatgörbén már szerepelt, és a túlszofisztikált társadalmak  - szinte törvényszerű - bukásához vezethet. Más nézetből úgy is szemlélhetjük, hogy ez a normális, és a nemi szerepeket hangsúlyozó korok voltak erőltetettek, kirekesztőek. A választ a működőképesség mértéke adhatja meg. A 'multis' világ munkaetikájában és kapcsolatrendszerében elengedhetetlen az uniformizálódás. A szexuális és érzelmi  működőképességnek pedig úgy tűnik alapfeltétele, hogy a nő maradjon nőies a férfi pedig férfias. Jó példa erre az itt említett cikk. A szerző Hölgy ajánlása, - a gyakorlati oldalon értelmezve - hogy a feleségek maradjanak 'nők', így lehetnek a férjek 'férfiak'. 

 

2014/1/23 : dnes komment
Démonok és emberek világának megítélése.......

Démonok és emberek világának megítélése.......

Démonok és emberek világának megítélése.......

demon-e1413371619280.jpg

 

A klisé szerint a mai kor embere nem hisz a természet-képzelet-felettiben. Sőt, úgy gondolja, hogy aki ezzel foglalkozik az nagyon nagyon ráér. Stabil világunk nem is igazán tud vele mit kezdeni. A vallásokat mint mentállhigénés tevékenység használjuk, egyfajta megnyugvás, összpontosítás terepe. Jó kérdés persze, hogy aki pl. mindennap vásárra viszi a bőrét, az valóban ateista, vagy mindig hisz valamilyen transzcendentális - akár saját teremtésű - képzelt világban?

 Nem tudjuk a választ, és nem is akarok állást foglalni. Viszont régen,- bármelyik korban a modernizáció előtt - mindig volt magyarázat a természetfelettire. - Hittek benne bizonyos módon, még ha  a magyarázat változott is a különböző korokban.

 Kérdés kinek van igaza? Onnan nézve egyszerűsít a mi világunk, vagy ők nem kerestek tudományos magyarázatot?

 Sokak szerint, nem lenne ma ennyi horrorfilm és sorozat, ha nem létezne az emberekben egy alapvető igény a természetfeletti kézzel fog ható nyomaira. Ironikusan meg is jegyezhetjük, hogy annak idején meg biztos a dokumentumfilm lett volna kuriózum.

Nézzük az ember szemszögéből. Igényünk van rá, vagy valóban létezik - csak tagadjuk? - Avagy soha nem volt csak ezzel magyaráztak dolgokat? És akkor mi az hogy kabala? MI az hogy Murphi?

 

2011/2/14 : dnes komment