2015. okt 30.

A 'Mami Hotel' egyes aspektusai

írta: dnes
A 'Mami Hotel' egyes aspektusai

 

mamihotel.jpg

Mami hotelnek nevezzük 'tudományos' 'köznyelven' azt a jelenséget, mikor a fiatal felnőtt nem kíván leválni a szüleiről. Nem akar saját családot alapítani, nem kívánja az önálló életét úgy megkezdeni, hogy nem biztosított be hozzá minden paraméter. Nem vállal ilyen jellegű kockázatot. A jelenség a sokszor említett posztadoleszencia része, velejárója. Kapcsolódó fogalom, amit könnyen észre veszünk, és bírálunk ugyan; de a klasszikus életkezdési metódusok hatékonyságáról se vagyunk már meggyőződve. Apáinknál még biztos működött, nekünk már csak félig-meddig, a gyermekeinknek meg nem is ajánlanánk (csupán az eredményét integrálnánk szívesen).   

 Ismert, kortárs fogalom, de régen nem létezett ilyen? Nem volt rá igény? A választ két külön terület mentén próbálom megfogalmazni.   

 Egyik vizsgálati szempont a tanulás és a munka, a másik a párválasztás és a gyermekvállalás. A tanulás, a tanulási idő kitolódott. Részben eleve később kezdik a gyerkőcök az iskolát (nem ritka a 20 éves érettségiző), másrészt az alap 3-4 helyett 5-6 évet érdemes számolni a felsőoktatásra. Sok szakmában divat volt 2 évet nappalin, 3-4-et pedig levelezőn végezni. Ez nem jellemző már. A levelező a több éve dolgozó, 25-30 év felettiek népszerű továbbtanulási, diploma pótló, - esetenként - kikapcsolódási formája lett (bár az új felsőoktatási rendszer ezen területen fellépő hatásait még nem ismerjük). A '70-es években meg lehetett élni diploma nélkül a legtöbb kezdő és középkategóriás pozícióban. Ma már lehetetlen. Jobban mondva azért lehetséges csupán, mert senki se gondolja hogy valakinek nincs diplomája; illetve diploma nélkül már a félértelmiségi munkák nem pályázhatók meg, így ez a réteg más munkakörökbe kényszerül. Aki persze fel van készítve, sokat tanul, és utána nézett a választott szakma kezdő fizetési átlagának (az interneten és az ismerősök között), figyeli évek óta a tendenciákat, az nem szeret kockázatot vállalni, nem hazárdírozik. Bár erről nem esik szó, de a mai fiatalok bizonyos kompetenciákban sokkal fejlettebbek mint a 20-40 éve az álláspiacra kerülő emberek. Akiket régen arra képeztek, hogy vezessék a könyvelési osztályt a diploma megszerzése után (tehát egy végzős közgazdász), azok ma könyvelnek több nyelven, több nemzetközi cégnek; és módszereket, technológiákat tanulnak, implementálnak projektek keretein belül. Nem vezetők a régi értelemben, de jóval több párhuzamosan alkalmazott tudásra van szükségük, mint a régi pályakezdőknek. Erre készülni kell, és ha már felkészültünk akkor van is némi veszteni valónk. Tehát nem feltétlenül inflálódott a tudás, mert nem veszített értéket; csupán többek rendelkeznek egy azon kompetencia halmazzal. És fura mód, innentől kezdve a nem megtanulható, hanem a kapott és hozott kompetenciák dominálnak, mint a kreativitás, karizma és a bátorság. Ha a beugró megvan, akkor már az számít ami különleges, ami nem iskolában tanulható. Kitérhetnénk a vállalkozások sikeres vezetőire is, de a fiatalok ritkán vállalkoznak kényszer nélkül, tőke nélkül, tapasztalat nélkül. A magánüzlet világa inkább az idősebbeké (30-as korosztály), akik vagy eleve dörzsöltek, vagy 'megtőkésedtek' és 'megdörzsölődtek' az évek alatt. Ennek ellentmondani látszik a stratup-ok elterjedése, de a fiatalok többsége még mindig multiknál, nagyobb vállalkozásoknál helyezkedik el alkalmazotti státuszban.

És ez valami új? - kérdezhetnénk. -  Igen, az. A jelenség egészében az, de az igény, ami létrehozta nem új. Régen se volt minden fiatalnak tökéletesen komplex elképzelése a jövőjéről. A '60-as, '70-es - esetleg '80-as - években nagy divat volt valamilyen mellékvágányom érvényesülni. A fiatalok dolgoztak,  - nem volt más lehetőség,  - de gyakran nem azonosultak a munkájukkal, nem építették be az énképükbe. "Szobrász vagyok, minden évben felvételizek a képzőművészetire", "Zenész akarok lenni, gitározom.". Vagy esetleg: "Hozunk be külföldről cuccokat.." stb. Valami nagyon hiányzott a korábbi cikkemben is említett megvalósítandó álmokhoz. A '90-es évek elején iszonyatos tömegek érezték úgy, hogy be kell kerülniük  a felsőoktatásba. Diploma.. ismeretek.. tanulás.. lehetőségek. Bár igen lassan reagált a felsőoktatás, és az elitképzés keretei eleinte megmaradtak, mégis megjelentek új főiskolák, és az OKJ jellegű 2 éves tanfolyamok, melyek szintén az űrt hivatottak kitölteni. Volt rá igény. Sok, újonnan alakult felsőoktatási intézményben indultak szuper teltházas évfolyamok. A közepes tanulók meg előszeretettel gondolkodtak a jövőjükről tanácstalanul, 2 évig OKJ-s képzéseken. tehát a Mami Hotel alapjai, megteremtődtek, érvényre jutottak még a '90-es években. Úgy gondolom, hogy egy individualizmusra hajlamos társadalomban, ahol a rendek és osztályok eltűntek vagy újra szerveződőben vannak, ott mindenki mindent megtesz az érvényesülési lehetőségek maximalizálása érdekében (főleg ha a gyermekéről van szó). Persze, eltűnt valami a társadalom kötelékei közül, hogy mindez létrejöhessen, megfogalmazódhasson, megfoghatóvá váljon. A '40-es években talán mindez lehetetlennek tűnt, de azért nem is a '90-es évek szülöttje az igény, és végkép nem napjainké. A normák és visszafogott értékek, beépülő társadalmi elemek, amik az embereket láthatatlanul a saját kasztjukban konzerválta, - és csak a legkiválóbbakat engedte felemelkedni - megszűntek. A mérhetetlen szabadsággal együtt járó felelősség, hogy 'a saját életemet én magam rontom el', nagyban megnehezítette a szakma választást (és talán a párválasztást is).  A Mami Hotel 'bézik' motorja nem új, csak az életmód jellege az, ami kapcsolódik hozzá.

 Van azonban egy másik része, oldala az embernek, az érvényesülésen túl. Egy külön bejegyzés is lehetne, hogy az egyén mitől érzi igényét a tartós kapcsolatok felvállalásának, eleve az érzelmi kapcsolatok előre helyezésének a beépített prioritási listán. Biztos, hogy a kapcsolatok, a nem családi oldalról érkező érzelmek a fiataloknak fontosabbak voltak régen, a posztmodern korszak előtt (20-40 éve), mint ma. A 22-25 évesek 20 évvel ezelőtt  - bár már nem éltek tömegesen házasságban - már volt tapasztalatuk együttélésben, kvázi-házasságban. Otthonról nem kellett menekülni, de a magánélet megkezdése, és az így keletkező hiány 'megoldása' a korosztály, a kortárscsoport elvárása volt. Az együttélés, összeköltözés elfogadott volt. Téma volt, normális volt. Sőt, természetes. Ha a szeparálódást nem is tudták megoldani, a szeretett partnerrel történő összeköltözés úgy is tendencia lehetett. Az így élő, így szerveződő emberek komoly tapasztalatokkal bírhattak intim kapcsolatok és együttélés terén 25-28 éves korukra. Az ÉN-kép érzelmi oldalon hamarabb váltak felnőtté.

 Mi a különbség a régi és új fiatalok között? A kockázatvállalás. Az érzelmi kockázat vállalása, eleve a hiány, az üresség külső közegből történő pótlása. Nem menekülni a virtuális terepasztalokhoz, a mindig elérhető virtuális barátokhoz, a kimozdulás, valóságos interakció nélküli ismerkedéshez. Az érzelmi komfortzóna tágabb volt, tágabb kellett hogy legyen. Ne feledjük hogy ez egyáltalán nem tűnt akkor feltétlenül pozitív dolognak. Sok volt a válás, a szakítás, kényszeredett viszonyok; sok szülő örült volna, ha a gyermeke nem költözik el 20 évesen, és nem dolgozott volna inkább a tanulás helyett. Mégis, most úgy tűnik a kényszer hozta kockázatvállalás sok esetben aktiválhat olyan energiákat, melyek egy pár, egy partner igényét aktiválják a személy érzelmeiben, a kényelem helyett. A téma persze sikamlós, és relatív nézőpontokat  ütköztet, hiszen érzelmeket állítunk szembe társadalmi tendenciákkal.

Még nincs pontos válaszunk a fent említett jelenség minden energizáló összetevőjére, de - feltételezésem szerint -  a múltban is megtörtént, megtörténhetett, csupán a lehetőségek voltak korlátozottak. Az érzelmek felvállalásának hiánya viszont komoly életvezetés-fejlődési problémákat okozhat később. 

 

  - CsehyDénes -

Szólj hozzá